Zólyom nem bővelkedik izgalmas attrakciókban a műemlékek területén, mert van neki ugyan vára – de aztán más sincs. Jó, a főterén és a parkjaiban fel lehet fedezni néhány esztétikai és történelmi szöszmöszt, de egyik sem egy földbe gyökeredzésre késztető látványosság. Ez egy kisváros, ahol túl sok világtipró esemény nem történt az elmúlt ezredévben. Van azonban egy mutatványa, ami előtt a legtöbb turista értetlenkedve áll, ez pedig egy tarka terepszínű foltokkal kipingált páncélvonat a vár alatti parkban. Különösen szeretik a fényképészek azt a beállítást, ahol a vár és a löveg együtt látszik. (Én is. Had a haddal, azaz haddelhadd.)  

A turista rázza a fejét, hogy ez meg mi itt? Az már csak meggy a torta tetején, hogy a nép folyamatosan nem tudja eldönteni: ez replika vagy valódi? (Esetleg mindkettő, mert van részleges felújítás is.) Én is álltam előtte, morfondírozva, hogy hogy hm. Egyelőre megelégedtem a fényképezéssel, aztán hazaérve összekapartam az infókat, amit itt előadok. Most már senki nem mondhatja, hogy hülyén megy Zólyomra. (Mint én.) 

Na kérem: ez egy másolat.

Következő (helyénvaló ) kérdés: ha másolat, miért éppen itt kígyózik? Miért nem, mondjuk…?

Állj, állj. Kezdjük az elején a dolgot.

Amikor 1944. augusztus 29-én kitört Besztercebányán a Szlovák Nemzeti Felkelés, az antifasiszta egységeknek nem volt páncélvonata. Nem tartott erre igényt a szlovák hadsereg. Minek kellett volna az neki? A páncélvonatok az I. világháború végén játszottak itt-ott mellékszerepet – és a lényeg az „itt-ott”-on van, mert különösebb ész nem kellett már akkor sem annak felismeréséhez, hogy ezeknek milyen nagy a sebezhetősége. Szétrepítették előtte a síneket pár robbanórúddal, aztán megállt az előrevonulás. Ha a háta mögött, akkor a vissza. Igazából a páncélvonat arra volt jó, hogy a célpontokat gyorsan megközelítse és bemelegítőnek meglövöldözze azt, mielőtt előrenyomul a gyalogság. Azonban a II. világháborúban már értelmetlen volt a hadrendbe vezetése, mert helyettesítették a mozgékony harckocsik, továbbá gyámoltalanok voltak a még mozgékonyabb légierővel szemben.

A szlovákiai felkelés azonban életet lehelt beléjük. A fennhatóságuk alá vont területeken (vagyis Besztercebánya környékén) ezzel igyekeztek mozgékony tüzérségi gyorssegélyt adni az alakulataiknak. És itt jön be a képbe Zólyom.

Ebben a városban volt a környék legnagyobb vasúti javítóműhelye. A munkások három szerelvényt is összehegesztettek pár hét alatt. Ezek voltak sorrendben: a gyengébb Štefánik, az erősebb Hurban és a legerősebb Masaryk. Ami Zólyomban van, az a Hurban. (Vagyis nem az. Majd mondom.) Nevét Jozef Ľudovít Miloslav Hurbanról (1817-1888) kapta, aki 1849-ben sikertelen ellenforradalmi felkelést indított a magyar kormányzat ellen, amely sikeresen eltiporta azt. 

A három szerelvény azonban nem volt „igazi” páncélvonat, csak afféle pótlék. Ez azt jelentette, hogy a vértezetük 7 mm-es kazánlemezből állott, amit legfeljebb a lövegtorony környékén vastagítottak meg. Belül a páncélfalhoz deszkákkal préselt kőrétegből képeztek golyófogót. Egy szerelvényen 70-80 fő szolgált. A Hurbanban volt egy LT-35 tip. csehszlovák könnyű páncélosból kioperált löveg(ecske) forgótoronnyal, 3 db 37 mm-es kaliberű kis ágyú és 10 nehézgéppuska. A mozdony középütt működött. A szerelvény előtt mindig egy üres, lecsupaszított, halálra szánt vagon ment homokzsákokkal ellátva, hogy az akna ezt kapja szét, ne a fegyveres kocsikat. (A lakó- ,  konyhai és lőszeres egységek hátul voltak.) Áram adott benne fényt akkumulátorokkal, emellett ellátták telefonvezetékekkel is.

Tizenegy nap alatt készült el a Hurban, alakulatát szeptember 18-án kezdték el toborozni, 25-én adták át, s már ment is a harcba. Már az első csatákban súlyosan megsérült (október 4-én Čremošna mellett), javítani kellett Zólyomban, aztán megint hadrendbe állt. Sorsa október 25-én ért véget a Čremošnian-alagút mélyén, ahol a Masarykkal találkozott. Ekkor már be voltak kerítve. A katonák mindkettőn megsemmisítették a felszerelést, s átváltottak partizánharcra. A németek a három szerelvényt a Prága mellette Milesovicébe vitték, ott feljavították őket, kiképzésre alkalmazták, egyes vagonjaik harcokban vettek részt. Ezek közül végül három került vissza Szlovákiába, amiből egyet le kellett amortizálni az állapota miatt. Mindegyik a Štefánik maradványa volt.

1974-ben a három páncélvonat egybevont, mondhatni: költői lelke a felkelés harmincadik évfordulójának tiszteletére feltámadt, mert készült erről egy nagyszabású filmvállalkozás, A nap, ami nem hal meg (Deň, ktorý neumrie), s a páncélvonat, úgy általában, ennek izgalmasan mozgó díszlete lett. Egyszóval a zólyomi változat mindegyik a három közül, de igazából egyik sem. A Hurbanhoz képest pl. a látványosság kedvéért egy T-34-es lövegét szerelték a tetejére egy LT-35-ösé helyett, ami csak olyan volt, mint nálunk a Turán. A T-34-essel látványosabban lehetett szétmarcangolni a német hadállásokat, hálásan lehetett fényképezni, távoli, markáns sziluettjével erősítette a felkelés komolyságát, nem úgy, mint szegény, nyamvadt kis LT-35-ös.Úgyhogy még egy képet erről, ez a történelemhamisítás annyira cuki:

Egyébként, hogy fokozzuk a belső hőséget: kettő is van belőle. Ha mind a kettő egyszerre ugatna fel, felborítanák az egész vagonsort. Persze. Csak nem egy filmben...

Ezek után már érthető, hogy miért Zólyomra került a Hurban másolata (ha ugyan annak tekinthető). Mellette ott van a felkelésben résztvevő szlovák vasutasok kis emlékoszlopa is (képet ld. fenn), meg az a kőlap, ahová le lehet tenni az emlékezés virágait: 

Szóval, ebben egyetlen vasszög sem az igazi. Olvastam több helyen azt, hogy a vagonoknak alja sincs, mert a belsők jeleneteit nem ezekben vették fel. Azt nem tudom; de bemásztam alájuk és megállapítottam, hogy van aljuk. Ez már csak azért is kellett, mert egy ideig hajléktalanok tanyáztak mellettük, alattuk és néhol bennük.

Remélem, hogy miután kimostam a rejtély elmosódott szövetét, mindenki önfeledten szelfizheti magát előtte, jelenleg ugyanis ez az elsődleges funkciója, csillog a szülők szeme az örömtől, amint pajkos gyermekeik a vaskerekek között csúsznak-másznak. De aki igazibb páncélvonatot akar látni, annak a Štefánikhoz kell mennie Besztercebányára, mert maradék két igazi vagonja ott áll a Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumának udvarán 2010 óta, az előző évben rekonstruálták őket.

De az mégsem olyan izgalmas. Mert mit mondjunk egy olyan páncélvonatról, aminek csak ekkora lövegtornya van?