Morvamező, Ottokár

II. Ottokár (1232-1278) morva őrgrófként kezdte a pályafutását, majd cseh király lett, s innentől kezdve arra fordította az idejét, hogy megszerezze a német-római császári trónt. Ennek érdekében – minden jogot tiporva – meghódította a Babenbergek kihalása után gazdátlanul maradt mai Ausztria keleti részeit, Szlovéniát, s egy kis részt Felső-Itáliából. Birodalma Sziléziától a Velencei Köztársaságig terjedt: ez azonban nem volt elég a császári trónhoz, mi több, ez volt annak legfőbb akadálya. A német urak egy császári interregnum után 1273-ban helyette egy jelentéktelen svájci középnemest választottak maguk fölé (de csak német királyként), ez pedig az öregedő Habsburg Rudolf (1218-1291) volt.

Neki két előnye volt Ottokárhoz képest: nem volt szláv és nem volt tetemes vagyona, így hatalma sem. Ez utóbbi pótlásáról gyorsan gondoskodott, mivel a birodalmi sereggel visszahódította az Ottokár által elorzott osztrák tartományokat. Ottokár fogait csikorgatva adta ezeket vissza, s kénytelen volt még a cseh királyságát is hűbérként elfogadni Rudolf kezétől. De a császári cím iránti vágyáról nem tett le. Az összecsapás nem várhatott a végtelenségig. II. Ottokár nagy propagandahadjáratot folytatott, s nemcsak a cseh rendek támogatását bírta, de a németek felét is, segédcsapatként társult mindezekhez pár lengyel bandérium; Rudolfnak viszont sikerült megnyernie szövetségesként IV. (Kun) László magyar királyt, aki joggal aggódott a nekünk mindenféle kárt okozó Ottokár miatt, mert ő Győr, Moson és Sopron vármegyékre folyton rá akarta tenni a kezét. A döntő csata a két sereg között Bécs fölött, a Morva folyótól nyugatra, Dürkrut és Jedenspeigen község között zajlott le 1278. augusztus 26-án. II. Ottokár veresége totális volt, ő maga halálát lelte a csatatéren. Ezt Than Mór így fogalmazta meg az egyik leghíresebb festményén:

iv_laszlo_es_rudolf.jpg

A képen Rudolf és László fog kezet. Ezzel véget értek a cseh birodalmi álmok, viszont felemelkedett a birodalom keleti végeit, mint megürült hűbérbirtokokat elfoglaló Habsburgok csillaga. (Megjegyzés: ezt a csatát a nemzetközi történészi szakirodalom dürnkruti csatának hívja, nálunk viszont mint "második morvamezei csata" honosodott meg. Az első morvamezei ütközet 1260. július 12-én volt, amikor - minő meglepetés! - II. Ottokár csapott össze IV. Béla magyar királlyal Stájerország birtokásáért. De az nem itt volt, hanem a mai Groißenbrunn mellett. Súlyos magyar vereség.)

A csata helyén semmit sem emeltek, ami emlékeztetett volna az eseményekre, a Habsburgok nem forszírozták ezt az emlékezetpolitikai ügyet. Talán nem vágytak arra, hogy az alávetett, osztrák örökös tartománnyá lefokozott Cseh Királyságban élőket fölöslegesen froclizzák vele – vagy azt nem akarták, hogy a magyarok kivagyiságának kedvezzenek; az Osztrák Köztársaság viszont nem emelt emlékműveket a birodalmából kitiltott uralkodóháznak. Végül 1978-ban állítottak fel Dürnkrut északi határában a főút mellett egy kis parkban (de inkább parkolóban) egy faragott kősziklát. (Az osztrák, mi több: környékbeli Karl Hermann [1918-1986] műve.) Csehországból hazafelé menet, gondoltam, megállok mellette, semmi különös, pár fotót lenyomok róla, aztán irány haza.

Ehhez képest, amikor az északra fekvő Jedenspeigen határához érkeztem, a következő várt az út szélén:

dsc08280-compressor2.jpg

Ki kellett pattannom a kocsiból megszemlélendő ezt az átható esztétikai borzalmat. Kellett egy perc, mire lenyugodtam a látványtól, s megint igyekeztem előhozni magamban azt a gondolatot, hogy a szándék a fontos, nem az eredmény, az emberek jónak születtek és keresik a szépet. De akkor is…

Nyugalmam addig tartott, amíg a falu végén meg nem pillantottam ennek párdarabját. Az előbbi katona – a pajzsán lévő sasból kivehetően – a német rendeket (Rudolfot) jelképezte, ez viszont a csehet, mert oroszlán van a pajzson. S hát milyen lehet egy cseh harcos? Olyan, mint a megöregedett Rumcájsz: nagy szakáll, marcona arc, ő a szláv erdők zord szülötte, aki itt egy túlméretezett kerti törpe alakjában marconáskodik.

dsc08284-compressor.jpg

Nem, nem néztem utána és nem is fogok annak, hogy ki készítette el ezeket a penetráns szörnyűségeket, meggyőződésem szerint már úgyis mindegy, az illető egy téli éjjel a háza udvarán már rég visszaadta a lelkét teremtőjének, reggel a mentőknek kellett meggémberedett ujjai közül kifeszegetni az odafagyott vodkásüveget. Mert ezzel a szobrászati tehetséggel már a XIII. században kivágta volna a helyi népművészeti szakközépiskola. És még ki is van világítva szürkület után! Ez sajnálatos. Innentől kezdve már csak abban lehet reménykedni, hogy egy álmos kamionsofőr, vagy egy szelfiző román vendégmunkás a kocsijával elgyalulja innen az egészet…

De lelkem magához tért, amikor megláttam a Jedenspeigen és Dürnkrut között elhelyezett emlékművet az út jobb oldalán. Jó, ez már minőség. Ez sem valami nagy dobás, de mégis…

dsc08298-compressor2.jpg

Jellemző, hogy mindenki elölről fényképezi le, hátulról már nem, én megtettem, tessék, egy igazi világritkaság a neten. (Görbe a kő!)  

dsc08301-compressor2.jpg

Mint látható, a mű megrendelői igyekeztek mindkét községnek kedvezni, erről tanúskodik a felirat is:

dsc08287.JPG

Ha egyébként rögeszmésen egzaktak akarunk lenni, akkor jelezni kell, hogy az emlékkő nem Dürnkrut, hanem Jedenspeigen közigazgatási területén található meg.

A felirat azonban bántó a számunkra. Ugyanis egy szó sem esik arról, hogy itt harcolt IV. László magyar király hada is, mi több, ő maga személyesen jelen volt. Hogy egyébként a magyar had mekkora hányadát tette ki a birodalmi seregnek, arról megoszlanak a vélemények: egyesek szerint mi adtuk a többséget, mások szerint kb. az egyharmadát. Egyezzünk ki a felében. Azért jellemző az osztrákokra, hogy mennyire lenéznek minket, magyarokat: mi mintha itt sem lettünk volna. Ez az ő magándicsőségük, a többieknek aus. (A lovag a Rudolf-sast viseli a pajzsán, s ez van a zászlaján is.)

dsc08288-compressor2.jpg

A helyzeten, hogy mi, magyarok semmiféle emlékeztetőt nem kaptunk ezen a kövön, változtatni kellett. Tudni kell, hogy IV. László félig kun származású volt, ez a nomád nép aztán nyomtalanul beleolvadt a magyarságba, de még mindig vannak, akik úgy gondolják, hogy ők márpedig kunok. 2009-ben volt az I. Kun Világtalálkozó, s ott tartott Négyesi Lajos hadtörténész egy előadást a kun harcmodorról, megemlítve a morvamezei emlékkövet. Mester Sándor kiskunhalasi tanár, népművelő képzeletét felgyújtotta a dolog. 2018-ban felkarolta az ügyet, hogy legyen itt egy emléktábla a magyar és kun harcosokról, s csatlakozott hozzá Szegletes László egykori honvéd törzszászlós, a kiskunhalasi Kuruc Vitézek Nyugállományú Egyesület elnöke. Ők 2018 április közepén elültettek itt egy fát, amit a kunsági földről hoztak. Megvan most is, iperedik szépen, pedig szeles itt a táj:

dsc08296-compressor.jpg

2018. augusztus 26-án pedig megtörtént az emléktábla felavatása, a két falu polgármestere is jelen volt. Így néz ki:

dsc08290-compressor.jpg

A táblán lévő kisplasztikát – a hátrafelé nyilazó kun harcost – Kozma Anita szobrász készítette, a szöveget Pap Csaba kiskunhalasi kőfaragó készítette.

dsc08293.JPG

Amikor ott jártam (2019. június 11-én) egy koszorút vettem észre elé téve. Nos, Szegletes László meghalt. 2019. február 18-án hunyt el, az emléktábla avatása után fél évvel. Szegény.

dsc08292-compressor.jpg

Nyilván ezek után nem fogok élcelődni azon, hogy Dürnkrut kimeneti szakaszán megint fogadott egy baltával faragott borzadály, ugyanaz, mint Jedenspeigen határában. Eszerint ezek szakmányban készültek? Kedvem lett volna kimenni Dürnkrut mindegyik kivezető útjának a végéig, hogy hátha van még felhozatal ezekből a rémségekből, de beláttam, hogy butaságokra nem szabad pazarolni az időt.

dsc08303-compressor.jpg

Ha tovább haladunk a főúton Hegyeshalom felé, kb. 20 km múlva elérjük Marchegg városkáját. S mit találunk a főtér közepén?

dsc08311-compressor2.jpg

Egy vadonatúj II. Ottokár-szobrot! De nem, ennek semmi köze sincs 1278-hoz. 1268-hoz inkább: ebben az évben említette meg először egy okirat a falu nevét, s mivel akkor II. Ottokár rablóuralma alatt állt a terület, hát őt tekintik alapítójának. 2018. június 22-én, a település feltételezett létrehozásának 750-edik évfordulójára avatták fel a főtéren Petr Císařovský cseh szobrász munkáját. Ahogy a fényképeken láttam, ő maga nem vett részt az ünnepélyen, arcképe alapján afféle világra legyintő Konok Péter-fazonnak tűnik, úgyhogy nem csodálkozom a távollétén. A szobor különben egyszerű, a pengéjén fogott kard pedig azt akarja jelképezni, hogy az uralkodó most nem harcolni, hanem (Isten nevében) teremteni akar. Amint látható, Morvamező igazi sztárja II. Ottokár.

Hogy az arca nem egyediesített, érthető: a középkor mélyén az uralkodók nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a vonásaikat megörökítsék. Ők Istennek feleltek, nem az utókornak. A jelenkornak meg aztán főleg nem.

dsc08313.JPG