Emlékszünk még a Nicolas Cage – Penélope Cruz főszereplésével készült 2001-es filmre, a Corelli kapitány mandolinjára? Ne nyissunk vitát arról, hogy ez jó alkotás-e vagy sem; maradjunk annyiban, hogy nem egy fesztiváldíjas mű, viszont lineáris, korrekt, szépen lefényképezett történet még a cukrozott vég ellenére is. De hogy kerül Corelli kapitány, aki kitalált alak, Veronába, illetve a várost övező erőd tetejére? Nos, így. 

Kezdjük azzal, hogy Verona az Adige folyó éles kanyarulatában áll, az egyetlen szárazföldi kivezetése tehát már a római korban is városfalak állítására ösztökélte a lakosokat. Ezekből semmi sem maradt; a középkoriakból sem; s abból sem sok minden látható, amit a velenceiek húztak fel 1520-tól, mert azokat 1801-ben Napóleon az 1801. február 9-én megkötött lunévillei béke alapján erősen szétrombolta, így hadászatra alkalmatlanná tette. (A nevezett béke kettéosztotta a várost, mert az Adige lett a határfolyó: az óváros jutott a franciáknak, vagyis a Ciszalpin Köztársaságnak, a folyón túli északi rész az osztrákoknak.) Ráadásul ezt barbár módon tették: lőporral, megsemmisítve a középkori díszeket és faragásokat. 

Összesen két kapu maradt meg a velencei korszakból. Az első, a Porta Nuova 1532-1540 között épült Michele Sanmicheli terve alapján. Az osztrákok némileg kiegészítették, majd a körforgalom körülötte 1912-ben alakult ki, amikor megbontották a közlekedés számára az erődök falait, ugyanis lehetetlen állapot volt, hogy a szemben lévő pályaudvarról egyszerűen alig lehetett miatta bejutni a belvárosba. A tetején eredetileg a velencei oroszlán állt (1801-ig), majd a kétfejű sas röppent fel rá, jelenleg a Savoyai-ház keresztes címere ül a főhelyen. 

Most próbáljunk meg művészieskedni a belsejével, az így néz ki. (Mert több tényleg nem látható belőle: teljesen üres, haszontalan és kihasználatlan). 

A második, a Porta Palio szintén Sanmicheli munkája volt 1550-1561 között. 

Na jó, randa egy kép ez, tessék egy jobb a wikipediáról (Lo Scaligero műve):

Az 1814-től ide betelepülő osztrákok által épített erődből viszont annál több maradt meg. Mit „több”: lényegében az egész. A megszállók a Pó-alföldön egy visszavonulásra és taktikázásra alkalmas hatalmas várnégyszöget építettek ki: ennek egyik tagja volt Verona. 1833-ban kezdődtek meg a munkálatok (2–7.000 munkás dolgozott rajta egyszerre), s ezzel lekerítették a várost a Pó-alföldről. 1838-ban már készen állt a déli fal és bástyasor, amely magába foglalta a fenti két kaput is. Az északiakat később építették ki. 1849-ben a végeredmény így festett: 

Ezen túlmenően a város körül még kisebb, önálló erődök láncolatát alakították ki. Így az erődök fedezékében kb. 100-120.000 katona tudott meghúzódni. Hanem, ahogy a mű 1866 tavaszára elkészült, már adhatták is át az olaszoknak a porosz-osztrák háború békeszerződése alapján. Így viszont az erődrendszer egyszerre értelmét vesztette, már csak azért is, mert délről az osztrákok már nem tudtak volna támadni. Azonban nem bontották le, mert őrült összegekbe került volna, meg aztán sosem lehet tudni… Most a várfalak tetején gondozott parkok vonulnak végig, sok fával, a mesterséges dombokra a város belső részéből lehet feljutni, többek között a fenti két kapu mellett. Már egyetlen funkciója maradt: megmutatni a turistának, hogy mit érdemes megnéznie. Ami a várfalon belül van, azt igen – ami kívül, azt nem. Az csak a veronaiakat érdekli… 

Az erődök tetején lévő parkokban egyébként nincs sok látnivaló, de egy szobor megragadta a figyelmemet. Ritkaságba botlottam: mert ez a kefalóniai áldozatok emlékének szól. 

Kefalónia jelentéktelen görög szigetecske a Jón-tengerben, amelyet a II. Világháború alatt az olaszok szálltak meg. Nem pár századról volt szó, az olasz megszálló hadsereg kb. egytizede állomásozott itt. De őket nem igazán lehetett meggyőzni arról, hogy a görögök az ellenségeik lennének (mint ahogy nem is voltak azok), így az ide telepített 12.000 (!) katona úgy-ahogy elvolt a helybeliekkel, leginkább egy nagy, bár fegyelmezett üdülés részének tekintették az ittlétüket. A biztonság kedvéért 1943-ban csatlakozott hozzájuk 2.000 német is. Azokat viszont mindenki utálta, mert partizánvadászatokat tartottak, s ennek keretében természetesen öldököltek is. 

Egészen odáig ment ez, amíg Badoglio hadat nem üzent Hitlernek, mert ekkor a katonák döntéskényszerbe kerületek. Három lehetőségük volt: a németek ellen fordulnak; itt hagyják ezt az egészet és nem harcolnak tovább; kitartanak a szövetségesük mellett. Az elsőt választották – meg is kapták érte azonnal a büntetésüket. A németek lerohanták a szigetet, s felmorzsolták az ellenállást. A jelenleg elfogadott számok szerint 1943. szeptember 15-22 között harcban halt meg 1.315 olasz; 5.155-öt a szárazföldön végeztek ki, a túlélőkből kb. 3.000 tengeren vesztette életét (a németek szállították el őket koncentrációs táborokba, de aknára futott a hajójuk). Alig pár száz túlélő maradt a Divisione Acqui nevű hadcsoportból. 

Ez a bűn sokáig nem került elő a köztudatban, csak az 1960-as években kezdtek velük foglalkozni az olasz történészek. Ennek hatására a bemutatott kompozíciót Mario Salazzari (1904-1993) szobrászművész készítette, és a Divisione Acqui parkra keresztelt füles erőd tetején áll. 1966. október 23-án leplezte le maga Aldo Moro, az akkori miniszterelnök. 

A cikkem címe persze kissé sántít, mert az emlékmű nem ábrázolhatja Corelli kapitányt, a mesealakot, ő különben is túlélte a dolgot; a Corelli kapitányokat, a valóságosakat, akinek nem volt ilyen szerencséje, igen. 

A történetet először 1963-ban Marcello Venturi írta meg apja emlékére (a szigeten halt meg) Fehér zászló Kefalónia fölött címmel; ezt a regényt magyarra is lefordították, Makk Károly akart belőle filmet forgatni az 1960-as években, de nem volt rá koprodukciós akarat. Aztán jött Louis de Bernières angol író, aki pont harminc év múlva megírta ugyanezt, csak Corelli kapitány mandolinja név alatt, s ebből lett a film. Ha bármelyiket is szeretjük, látogassuk meg a kefalóniai áldozatok emlékművét Veronában, mert ez az olaszok egyik fontos nemzeti emlékhelye. 

Megjegyzendő, hogy van még egy szobor a városban, amely a II. Világháború olasz szemléletére emlékezik, ez pedig a Piazza Bra-n van, vagyis a főtéren az Aréna mellett. Ez a partizánok emlékműve, szintén Salazzari alkotása 1946-ból. A szobrász – aki Veronában halt meg – a saját dühét is belevitte mindkét műbe, mivel partizán volt, akit 30 év börtönre ítélték, majd a nácik karmai közé került, s padovai fogságában megkínozták; pár nappal az amerikai csapatok érkezése előtt szökött meg. Szóval: ő már csak tudta.