messzi vidék

2019.sze.18.
Írta: Gyöngyösi Zoltán komment

Hogyan néz ki belülről egy hűtőtorony?

Mindannyian láttunk már hűtőtornyokat - leginkább a kocsi ablaka mögül. Ott állnak ezek hatalmas, betonból készült hiperboloidok, s hol eregetik, hol okádják magukból a füstöt.

dsc_0804-compressor2.jpg

A környezetvédők előszeretettel mutogatják őket, mint az ipari szennyezés jelképeit, de ezzel teljesen félrelőnek, mert a hűtőtornyok a világ legjámborabb teremtményei: nagyon megtakarítják a vízfogyasztást.

Biztos sokan elgondolkodtak azzal, hogy mi lehet e néha 100 méter magas tornyok mögött? Nos, felfedem a titkot, mert én bejutottam egy ilyenbe. Hol hol van ez, Magyarországon vagy külföldön, legyen az mindegy. Ugyanis amibe beléphettem, az az ún. Heller-Forgó-hűtőtorony, ami a világ minden pontján megtalálható. Magyar találmány: Heller László és Forgó László szabadalmaztatta még 1958-ban Budapesten, előbb néhány szocialista ország rendelte meg, aztán az egész világ. Ehhez képest én nem tudok róla, hogy lenne nekik szobruk Budapesten, vagy bárhol az országban. Pedig csak elég beütni a keresősávba azt, hogy "Heller system cooling tower", s ömlenek ki a találatok.

A műszaki leírás mellőzöm, mert nem sokat értek belőle. De a lényege az, hogy a felhasznált forró gőzt ez a torony hűti le vízfecskendezéssel és huzattal úgy, hogy az így lehűlt gőz visszaforgatható a rendszerbe. Ezáltal az ipartelep vagy erőmű vízfogyasztása a minimumra korlátozódik.

Lépjünk be a belsejébe!

dsc_0769-compressor.jpg

Ez a füstgáztisztító és kéntelenítő egység. A piros cső hozza a füstgázt.

dsc_0781-compressor.jpg

dsc_0786-compressor.jpg

A hűtőtorony héjának (vagyis magának a toronynak) a feladata a szellőzés állandó biztosítása. Keresztoszlopos alja nem azért van így kiképezve, mert művészi hatásokra törekedtek a tervezők, hanem azért, meg mögöttük vannak a gőz hűtőbordái, innen megy vissza a kondenzvíz a kazánokba. Ezeknek szigorúan 60 fokos szögben kell elhelyezni a legjobb légcserélő hatás elérése érdekében.

dsc_0768-compressor.jpg

A hűtőbordák pedig így néznek ki.

dsc_0773-compressor_1.jpg

Ó, ha én feljuthattam volna oda!

dsc_0779-compressor.jpg

Maradt látványnak a földszint.

dsc_0774-compressor.jpg

Egyébként tesz az emberre olyan hatást, mint egy hatalmas székesegyház: csak ez az ipar katedrálisa. Szeretem.

(Ps: Ha valaki felismeri, hogy ez melyik telephely hűtőtornya, az ezt a tudást fojtsa el magában. Már kénytelen voltam ilyen kommentet törölni. Nem véletlenül nem árultam el a konkrét helyet, megvan arra nekem a jó indokom. Kéretik ezt tiszteletben tartani.)

dsc_0783-compressor.jpg

 

 

Címkék: ipartelep

Kirándulás a Garda szigetére

Isola del Garda szigete Salò mellett van, a tó délnyugati sarkában. Csak hajóval lehet megközelíteni, évente úgy 35.000-en csinálják ezt, mivel van a szigeten egy pompás kis palota velencei gót stílusban. A hajójáratok több településről indulnak oda – nekünk Gargnanóban sikerült fedélzetre lépnünk.

Kis tájékoztatás a lehetőségekről. Ha Gargnanóból akarunk hajókázni egyet, akkor kb. fél órával az indulás előtt már közelítsük meg a belvárost, ugyanis egy fia parkolóhelyet nem fogunk találni, hacsak nem fenn, a főút mentén, vagy a külvárosokban. Nekem sikerült a kikötő melletti utcában lecsapnom egyre, mert épp kiállt onnan egy német batár. Hogy a hajó honnan indul, azt fölösleges GPS-en kiszaszerolni: ahol tömeg nyüzsög a vízparton, onnan.

Szóval, hajóra szálltunk. És nem is akármilyenre…!

Ehhez egy kissé vissza kell térni Sirmionébe. Távozóban voltunk a kikötőből, amikor Anett rámutatott egy hajóra. Egy közepes méretű, karcsú tavi turistahajó volt, benne sok foszlott-kopott, kék színű műbőr üléssel. De Anett mondta, hogy a nevét nézzem meg.

dsc_0346.JPG

Ó, az más. Gabriele d’Annunzio, erre keresztelték hajót, a kalandor fasiszta költőről, akiről már több posztot is írtam. (Itt és itt.) Másnap úgy alakult a dolog, hogy a gargnanói járatot választottuk szigetlátogatásra. S melyik hajó állt be a kikötőbe…? Úgy van, a d’Annunzio. (Vannak véletlenek.) 

A sziget látogatásához elvileg rendelkezésre áll egy internetes foglalási és fizetési rendszer, ezt nem vettük igénybe. Beálltunk a csődületbe, aztán, amikor beállt a d’Annunzio, bevonultunk. Anett aggódott, hogy nincs jegyünk, mondtam neki, hogy nem baj, nem fog visszafordulni miattunk a hajó, ha meg már a szigeten vagyunk, eldönthetik, hogy kell-e nekik a 38 €- fejenként, vagy inkább parkoltatnak minket ingyen a stég mellett. Összegezve: aki felfér, boldog lehet, aki nem, az meg így járt. Jegyet különben senki nem kér az utastokól, majd a szigeten kell fizetni egy bodegánál. 

A Hableány tragédiájánál álltak elő az okosok azzal, hogy közép-kelet-európai civilizálatlanságunk ékes bizonyítéka az, hogy a turisták nem kapnak a beszállás előtt kiképzést a hullámsír elkerülésére, meg nincsenek sehol mentőmellények és kijelölt menekülési útvonalak. Na, a kedves olvasó szerint volt ilyen a d’Annunzión…? Helyes a válasz. Ha ez felfordul, 80 ember megy vele a vízbe. (Nem kaptunk a parton kiképzést, hogy mi legyen, ha lesz valami. Mi lenne? Megdöglünk.) 

Hopp, de már közeledünk is a sziget felé!

dsc_0711-compressor.jpg

Onnan csak egy ilyen elbaltázott, tükröződő képet tudtam róla csinálni az ablak miatt. A sziget körül más sincs, mint vitorlás és motorcsónak, rajzanak bennük a jómódú népek, ez azért is van, mert a másfél kilométeres szigetnek csak az északi része van megnyitva a látogatók előtt, a többi kemping. (A Cavazza grófi családnak is meg kell élnie valamiből.) Oda nem lehet átmenni, ill. végső soron lehetne, csak senki nem akar. Nem a henyélő napozóként jövünk ide, meg idő sincs erre.

Megérkezünk a kikötőbe.

dsc_0623.JPG

Rögtön nyelvi csoportokba sorolják be a tömeget (olasz, angol, német), de séta közben minden menetoszlop feloszlik, az emberek zavartalanul összevissza mászkálnak. Csak el kell érni a hajót, ami kb. másfél óra múlva indul vissza. S ha nem azt, akkor a másikat – csak az egy másik kikötőbe fog vinni.  

Kis parkon át megyünk fel a palotáig:

dsc_0639-compressor.jpg

Már itt gyanús volt ez a kerti törpe, amint épp növénnyé válik, vagy a növényből lesz a törpe, nem tudom. Lett is ennek folytatása!

dsc_0640.JPG

A  főépület hatalmas, áttört homlokzatú, masszív emelettel és egy díszes terasszal vár minket:

dsc_0661-compressor.jpg

Szóval, ez a velencei gótika, zavar nélkül lehetne elhelyezni akár a Szent Márk téren is, nem lógna ki az ottani paloták együtteséből. Ott szerették a gótikát hajlékonyabb homlokzatkiképzéssel alkalmazni, nem olyan mereven alakították a felfelé nyúló formákat, mint nyugatabbra. Ez látszik is az ablakokon, meg a terasz görbületein és finom ívein. 

dsc_0637.JPG

Itt szokott ünnepelni a nép, ha esküvőket tartanak a szigeten. Mert a terasz leginkább arra használatos, szép külső is egy ilyen eseményhez. A mennyezetén allegorikus festmény.

Aprólékosan faragták ki még a puszta ékítménynél többet nem jelentő homlokzati csúcsdíszeket is. 

dsc_0648-compressor.jpg

De hogy kerül ide ez a palota? Jó, valamikor velencei fennhatóság alatt állt a terület…

dsc_0664-compressor.jpg

Nem, a Serenissimához semmi köze nincs: alig száz éves műemlék ez. 

A szigetről tudni kell, hogy már a római időkben is lakott volt, ezt bizonyítja, hogy találtak benne 130 db gall-római sírkövet, amelyet a sziget egyik gazdája (Luigi Lechi gróf) a bresciai múzeumnak adományozott. (Szép gesztus volt tőle, de önérdekből jobban tette volna, ha itt hagyja őket további látványosságként.) A birodalom összeomlásával a sziget elnéptelenedett, a középkorban vadászterületként hasznosították. Aztán jöttek a remeték. Az XIV. században a ferences rend telepedett meg a sziget északi, sziklás végén (vagyis ahol most a palota áll). 1797-is merenghettek itt, aztán jött Napóleon, az egészet lkonfiskálta, majd azonnal kiárusította, 1800-tól kezdve került magántulajdonba. De nem a mostani családé volt, forgott kézen-közön át, s közben a volt kolostor helyén építkezésekbe kezdtek. 

Nyilván némileg zavaró a képben, hogy mintha várfalakat látnánk a villa mögött. Nyilván műrom, gondolhatnánk, nagy divatja vala annak. De nem, ezek egy befejezetlen (vagy inkább alig megkezdett) erőd részei. A sziget 1860-ban megint állami tulajdonba került, ekkor már II. Viktor Emánuel tette rá a kezét, s rögtön helyőrséget akart itt létrehozni a fenyegető osztrák szomszédság ellen. Aztán kiderült, hogy nincs rá pénz, meg igazából sok értelme sincs, úgyhogy 1870-ban a szabadpiacra bocsátották. Az árverési közjáték után az új tulajdonosa még abban az évben Gaetano de Ferrari di Genova herceg (1818-1893) lett. A felesége orosz arisztokrata volt, Marie de Farrari (1837-1924), eredeti nevén Marija Szergejevna Annenkov. A herceg az ő kedvéért állt neki építkezni itt 1890-ben a S. Barnardino kolostor vázára. Három év múlva meghalt, a munkát az özvegye fejezte be. Az épület 1903-ban lett kész, tervezője Luigi Rovelli volt. 

dsc_0654-compressor.jpg

Most is az építtetők leszármazottainak a tulajdonában áll a hely - mindezeket szépen el is mutogatja az idegenvezető egy geneológiai táblán. A sziget az XX. században előbb a Borghese hercegi, most a Cavazza grófi családé. Megjegyzendő, hogy a hercegi pár lánya, Anna Mária (1874-1924) orosz nagyhercegnő lett, mivel az árvát az orosz cár örökbe fogadta – nem mintha ez akár vagyonilag, akár a trónutódlás szempontjából bármit is jelentett volna, csak gesztus volt, bár nyilván kissé furán festett a dolog, hogy egy olasz grófnő egy orosz nagyhercegnő is egyben. Ezt-azt lehet olvasni róla a neten, mivel ugyan semmit sem csinált életében, csak utazott, de az első profi fényképészek között volt, s rendkívül értékes a több ezer fotó, amit a világ tájairól készített. 

A belső terekről nem tudok fényképeket közölni, merthogy tilos volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekem ilyenek nincsenek... De az a helyzet, hogy odabenn nem különösebben érdekes az épület: négy földszinti szobát lehet megnézni, az egyik az ebédlő, a másik egy hálószoba, a harmadik egy nappali, a negyedik pedig egy dolgozószoba a hozzá vezető folyosóval. (Amelynek a gerendáin fenn még mindig ott lógnak az amerikaiak által odaeszkábált villanyvezetékek, merthogy a sziget a II. világháború után katonai rekreációs célokat szolgált.) Annyi a különbség a többi kastélyhoz képest, hogy azokban az XIX. század második felében állt meg az idő, itt meg az XX. század elején. De tiszteletben tartom a kérésüket, ill. tiltásukat: ha nem, hát nem.

Azért a kápolnában lehetett képet csinálni. Nem különleges, nem eredeti, csak kellemes körülményeket biztosít ahhoz, hogy az ember elmonologizáljon Isten felé.

dsc_0658-compressor.jpg

A dolgozószoba ablaka roppant kedves jelenség, mert ilyen körülmények között (főleg a benti szűrt napfényben) biztos jó lehet verseket olvasni. Írni még inkább, leginkább az élet szépségeiről.

dsc_0662-compressor.jpg

Alatta barokk ízlésnek alávetett park fegyelmezett, nyírt bokrokkal.

dsc_0653.JPG

Itt látszik, hogy az épület hátsó része, amely most a grófi örökösök magánlakosztályainak ad helyt, árkáddal van alátámasztva.

dsc_0668-compressor1.jpg

Az út végén található meg a már említett erődmaradvány. 

dsc_0679-compressor.jpg

Ennek tó felőli sarkáról a legjobb a fényképezési szög a hosszú palota elött kiugró, a szamárhátíves homlokzati díszek miatt légiesnek ható torony irányában.

dsc_0674-compressor.jpg

Innen már visszafelé megyünk. Egy rózsakertbe térünk be, de a kert más növényekkel is dicsekedhet: van itt khaki, citrom, körte, gránátalma, olajbogyó, narancs, grépfrút, tüskés körte, jujubes és kapribogyó is.  

Alattuk egy faárnyak alatt megbúvó hosszúkás kis ház van, ami néhány lakásból, vagy inkább szobából áll: itt lakott valamikor a személyzet egy része. Ez itt a magánhasználatú konyha:

dsc_0682-compressor.jpg

Ha a kijárat felé haladunk, elmegyünk egy elhanyagolt, lakatlan ház mellett.

dsc_0695-compressor.jpg

Nagyon nem illik ide, mert látszik, hogy már nem lakják, tulajdonképpen egy rom, de nem azért az, mert valami tragédia érte, hanem mert nem törődnek vele – s láthatólag direkt. Ellentétnek szánhatják a tojáshéj színében fénylő falak finoman hajlított íveinek mélyébe megkúszó árnyak ellenébeen ezt az elhagyatott helyet. Egy tábla tudósít minket arról, hogy igen, itt valóban élt valamikor valaki – egy kertész. Úgy hívták, hogy Bortolo Zanca (1880-1944). Különben egy tóparti temetőben nyugszik. Van róla kis tájékozató tábla is, amelyet a sziget gazdáinak meghatott, lírai nekrológja róla még 1944-ből. 

Van egy másik emléktábla is a falon, ez Angelo Zanca emlékére szól és 1918-ban tették ide. (A felirat szerint legalábbis.) Nem tudjuk, hogy ki ő – talán Bortolo fia, testvére, más rokona, akinek volt valami köze a szigethez. Arról szól, hogy ez a Zanca tengerész volt, aki most az Adria mélyén nyugszik a hazát megillető tenger felszabadítása érdekében. Tehát haditengerész volt, aki hősi halált halt. Kissé zavaró benne az „olocausto” szó, mert ez a Holokauszt, akkor pedig még ilyen nem volt; de úgy gondolom, hogy inkább az „égőáldozat” szót akarták ezzel kifejezni, vagyis Angelo csatában veszett el.

dsc_0697-compressor.jpg

Van különben még egy Zanca, Pasquale (Angelo), neki nincs emléktáblája. Ő 1938-ban itt született, s 1966-ig dolgozott kertészként – szóval, még élete elején itt hagyta a helyet. Soha többé nem tért vissza a szigetre, ehhez képest az újságcikkek úgy beszélnek róla, hogy ő volt a tó „utolsó gazdája” – ez inkább költői túlzás lehet, mert valaki most is rendben tartja a kertet, csak a jelek szerint nem él itt. Hogy Angelo él-e még, nem tudom, mert az utolsó hír 2013-ben az volt róla, hogy elvesztette a pénztárcáját, benne az iratait és némi készpénzt is. Bejelentette ezt a salòi rendőrségen, ott meg mondták neki, hogy foglalkoznak a dologgal. A tárca nem lett meg, így Zanca kénytelen volt az összes igazolványát megint kiváltani. Aztán hét hónap múlva behívták őt az őrsre, s mondták neki, hogy örüljön, megvan a tárca. Hogy került ez elő? – csodálkozott az öregúr. Kiderült, hogy már aznap, amikor elvesztette, behozták ide, aztán az ott elkeveredett... De fő, hogy megvan, a rendőrség sikerrel vette ezt az akadályt. Ja, hogy nem volt benne pénz? Minden azért nem jöhet össze. 

Az épület előtt rácsodálkozhatunk egy faragott faszoborra: egy hosszú hajú öregember bontakozik ki egy fatörzs szorításából.

dsc_0693-compressor.jpg

Aztán kiderül, hogy nemcsak ez az egy szobor van ilyen stílusban, hanem több is: elég átmenni a sziget két részét elválasztó kis csatorna fölötti hídon, a kemping felé láthatunk még ilyeneket. Van ott is mindenféle fa, a flóra elég népes: cédrusok, örökzöld ciprusok, mocsári fák, lombhullató tölgyek, nyárfák, babérfák, fenyők és mediterrán cserjék diadalma az egész. Láthatunk köztük egy lovat, amint szintén egy növényből robban ki:

dsc_0709-compressor.jpg

Meg két női fejet, amint egymásra néznek a virágjaikból:

dsc_0705.JPG

Van magányos darabja is, az nincs kifestve:

dsc_0707-compressor_1.jpg

A szobrok alkotója Gianluigi Zambelli. (Most is él, de a facebook-adatlapján kívül mást nem tudok róla, ott pedig még a születési éve sincs feltüntetve.) 2017-ben kerültek ide, akkor még azt volt a terv, hogy hat hónapig fog fennállni ez a szabadtéri tárlat, de a sikerre való tekintettel meghosszabbították. (Ez a bejegyzés egy 2019 augusztusában tett helyszíni séta eredménye.) A fentiek még az alkotói láz mérsékeltebb égövén keletkeztek, mert van olyan is, ahol a mesternek túlhevültek a gondolatai:

dsc_0703-compressor.jpg

Persze, ha meggondoljuk, hogy Melocco Miklós mit hozott össze a szegedi 56-os emlékművében egy ilyen rovarral, akkor ettől legalább nem omlik össze az ember.

Márpedig közel jártam ehhez az állapothoz, mert első pillanatban visszahőköltem ezektől a faragványoktól, s határozottan elutasító voltam velük szemben. Giccsnek tartottam őket – illetve most is annak tartom mindegyiket, csak már nem szeretném őket felgyújtani. Mert elgondolkodtam és azt mondtam magamban: hát jó, de ha ezek nincsenek itt, akkor mi legyen helyettük? 

Jó, ha van itt szobor? Jó. De járt valami nagy ember e szigeten, akinek a látogatása emlékére szobrot kellene állítani? Én ilyenről nem tudok. Történt itt valami, ami emlékművet érdemel? Arról sem. Akkor marad a játékosság. Ezek a szobrok pedig ilyenek – a harmonikus, megnyugtató környezet hasonló díszt kíván. S végül is ezek a szobrok lerajzolva akár egy verses Weöres Sándor-gyermekkönyv illusztrációi is lehetnének, mint ezoterikus versek és mesék rajzos kiegészítői. S mivel a sziget maga is ilyen (van benne valami rajzfilmszerűség), hát akkor miért ne…? Úgyhogy végül úgy-ahogy megbékéltem velük, bár a legjobbnak még mindig azt tartottam, amelyik akármelyik közparkban megjelenhetne: a magányosan merengő kislány szobra. Ebben legalább van valami kis szomorúság és bizonytalanság is, ami a kamaszkorra jellemző:

dsc_0704.JPG

De már indul is a hajónk. Még egy búcsúpillantás a csatornácska melletti álmocsaras víztükörre:

dsc_0699-compressor1.jpg

S már mehetünk is vissza Gargnanóba a motoros lélekvesztőn.

Szóval, kedves hely ez a sziget, de borsós ára ellenére ne várjunk tőle rendkívüli mutatványt a puszta nyugalmi szemlélődésen kívül. Arra jó, hogy hajókázzunk, sétálgassunk egyet, s közben megcsodáljuk az épület kiugró részét. Mondjuk, még egy sörsátort betehettek volna...

dsc_0681.JPG

 

Légiósfalva

Ronchi dei Legionariban vagyunk. Ez a városka az olasz-szlovén határhoz közel Redipuglia mellett az autópálya szomszédságában szendereg, Monfalcone alvóvárosának tekinthető. Semmi izgalmas nincs benne, egy főtérrel bír, abban van egy középszerű templom:

dsc_0154.JPG

Előtte egy 1958-ban emelt igénytelen betonemlékmű, amelyből az derül ki, hogy az olasz hadviseltek szövetsége állította fel. 

dsc_0151.JPG

Nem, ezért nem érdemes ide jönni. A neve miatt kell. Mert az utasban rögtön felmerül a gondolat, hogy ez a légiósokkal van összefüggésben. De milyen légiósokkal? Kérdezhetnénk azt is: mit hoztak ide a rómaiak? 

Semmit. Ez nem Rómáról szól. A falu 1925-ig a Ronchi dei Monfalcone nevet viselte, csak ez után lett „legionari”. (A Ronchi különben lefordíthatatlan, ill. azt jelenti, amit nekünk etimológiailag Tab vagy Bátonyterenye. Vagyis semmit…) Szóval, ez a név egy fasiszta találmány. De mi történt itt? 

A választ a temető bejárata melletti emlékmű adja meg.

dsc_0159.JPG

Már írtam egy elég szép sikerű posztot Gabriele d’Annunzióról, amelyben bemutattam, hogy a fasizmus Keresztelő Szent Jánosa milyen öndicsőítő villát épített fel magának a Garda-tó melletti hegyoldalon, s hogyan kezdett csendben becsavarodni e pazar magányban. De az, hogy odáig eljutott, itt kezdődött.

1919. szeptember 11-ét írunk. A falu határában – a temető mellett – kb. 1.000 olasz gránátos éjszakázott nyugtalanul. Várták, hogy társaik, akiket Velencébe küldtek d’Annunzióért, vele együtt jönnek vissza vagy nélküle? Mert az első esetben veszett az ügy, amit fontolgattak magukban. Dezertálni akart mindenki – de nem a családi otthonokba, hanem vissza, Fiumébe, ahonnan a politikusok kiebrudalták őket. 

Az olasz kormány a Monarchia összeomlása utáni zűrzavarban Fiume megszállására hadsereget vezényelt a városba. Az antant azonban ezt máshogy gondolta, s arra utasította Rómát, hogy a helyzet további rendezéséig csapatait vonja ki onnan. Ez a „rendezés” azt jelentette, hogy valószínűleg jugoszláv (ill. akkor szerb-horvát-szlovén) ellenőrzés alá fog kerülni. Amire volt is alapja Belgrádnak, mivel a lakosságnak csak a fele volt olasz. 

Ez az ezer katona, amióta 1919. augusztus 25-én elment a városból, itt tanyázott. Annyi el voltak kötelezve Fiume ügye iránt, hogy még az isztriai határ őrizetére sem merték őket kirendelni. De feloszlatni sem, mert attól féltek, hogy vagy tömegben indulnak el, vagy egyenként szállingóznak vissza Fiumébe. 

Viszont kollektív lázadásra nem számítottak. Úgy kalkuláltak, hogy ennek nincs gyújtópontja. A katonák is így látták, egészen addig, amíg valakinek ki nem pattant az agyából d’Annunzió neve. Erre persze sokan legyintettek: Velencében fekszik, lázas beteg, hogy állhatna ő a hadak élére? 

Ám néhány tiszt megpróbálkozott ezzel. 1919. szeptember 11-én hajnalban elutaztak „látogatóba” a költőhöz, aki tényleg nyomta az ágyat. Egészen odáig, amíg el nem suttogták neki, hogy mi lenne a következő küldetése. Azonnal meggyógyult. Felöltötte alezredesi egyenruháját az összes kitüntetésével, s már szállt is be a motorcsónakba, amit titokban a hátsó kijárat elé vittek. (A kormánynak ui. volt félelme attól, hogy a nemzet hőse rossz irányba fog radikalizálódni, ezért éjjel-nappal figyeltették a házat, ahol lakott.) Aznap már meg is szállt Ronchiban, beült egy munkáscsalád házába (azon most márványtábla áll ennek tiszteletére), s amíg tervezgetett, a tisztek összeállították a menetoszlopokat, rendeltek teherautókat, majd szeptember 12-én hajnalban az egész társaság odébbállt. Az elővéd a kocsikon ült, a többség gyalogszerrel indult neki Fiumének. A küldetés, mint tudjuk, vakmerő és véres volt – de sikerrel járt. Fiumét elfoglalták, majd kiverték őket bele - és a város olasz maradt.   

annunzio.jpg

Mindehhez képest az a szégyen érte Ronchit, hogy a II. világháború végnapjaiban jugoszláv partizánok foglalták el, 1945. május 1-jén itt találkoztak a szövetséges új-zélandi csapatokkal. Nem rossz teljesítmény idáig eljutni a Neretva völgyéből… Tito magának követelte a területet, de egyelőre be kellett érnie azzal, hogy június 12-én szövetségi adminisztráció alá került. 1946-ban összecsaptak az indulatok a helyiség hovatartozása végett, mert a jugoszlávoknak voltak itt barátai, ti. a csekély számú szláv lakosság. Végül az etnikai többség elve alapján a terület megmaradt Olaszországnak. Ha nem így történt volna, ez az oszlop sem lenne itt.

dsc_0171.JPG

Meglepő egyébként, hogy nem a fasiszták állítottak emléket a történteknek, mert ezt 1960-ban avatták fel. Bizonyíték erre a rajta lévő márványtábla: „Innen indult el Gabriele d’Annunzio az adriai népek szabadságáért. Azok az olaszok, aki ezt nem feledték el, szentelték neki ezt az oszlopot.” Mellett évszám: MCMLX.

dsc_0156.JPG

Hm, mondhatnánk, nem siették el. Alkotója Vincenzo Fasolo (1885-1969) egy dalmáciai (spliti) olasz építész volt, aki ugyan korán otthagyta szülővárosát, azonban sosem veszett ki belőle az a vágy, hogy Olaszország bekebelezze Dalmáciát. Soviniszta volt, s a fasizmus egyik akadémista kegyeltje. Ezt az emlékművet csak öregkori szomorúságból rakhatta össze magának és megrendelőinek, hiszen hol volt már akkor Dalmácia…? Jó, hogy Trieszt megmaradt. Viszont megemlékezhetett vele mindazon tartományokról, amelyeket az ország Mussolini miatt végleg elveszített.   

Középütt természetesen a nagy falat, Fiume kétfejű sasa áll a korsóval. Ez valamikor a magyar középcímerben is helyet kapott, tekintettel arra, hogy a város ún. corpus separatum volt, vagyis a Magyar Korona országrésze, csak elválasztva az óhazától. 

Mellett kecske feszít a sziklán – ez Isztria címeréből került ide.

dsc_0158-compressor.jpg

A félszigetet az olaszok d’Annunzio nélkül is megkapták, úgyhogy ez inkább az elveszett tartományra utalt, mintsem a költő dicsőségére. 

A három koronás leopárdfej szintén ismerős lehet a magyar középcímerből, ezek Dalmácia állatai.

dsc_0157-compressor.jpg

Ugyanakkor ez a három ragadozó mégsem teljesen Dalmáciáé, ők inkább Zára címeréből kerültek ide. Azt szintén d’Annunzio emberei szállták meg 1919 novemberében, s a várost már 1920-ban az olaszoknál hagyták, ez lett Itália corpus separatuma. Ennek leopárdjai abban különböznek a magyar címerben lévőktől, hogy a mieink nem lihegtek, csak tátották a szájukat és látszott a nyelvük, ezek meg látványosan lógatták is azokat… 

És természetesen van rajta két d’Annunzio-idézet. Az egyik így szól: „Ronchi karsztos temetőjéből elment egy maréknyi ember, akik eljegyezték magukat a halállal, s annak szellemével” – vagy valami hasonló.

dsc_0165-compressor.jpg

A másik meg így: „Az áldozathozatal szelleme volt a mi néma vezetőnk Ronchi éjszakájában” – ez utóbbi nemcsak a falura vonatkozott, mert átvitt értelemben az olasz hatalom tehetetlenkedései voltak d’Annunzio számára Ronchi tétlen éjszakái.

dsc_0164-compressor_1.jpg

Ha egyébként már itt vagyunk, érdemes bekukkantani a temetőbe.

dsc_0170-compressor1.jpg

Oldalt a II. világháborús emlékmű áll.

dsc_0166.JPG

A szöveg elhelyezése érdekes. A betűk összevissza lógnak a falon, mintha szétverték és lelopkodták volna egy részüket. Ez most vagy egy koncepció – vagy a valóság. Nem tudok dönteni.

dsc_0169-compressor.jpg

A jelképes síron egy fémkönyv hever, lehet lapozni benne az elesettek neveit. A feliratából kivehetően azokról van szó, akik a szabadságért haltak meg - tehát helyi partizánok lehettek, akik a Salói Köztársaság és a nácik ellen harcoltak.

dsc_0168-compressor.jpg

Ha úgy vesszük, haláluk d’Annunzio életművének a része. Ő ráhozta Itáliára a fasizmust, az meg a háborút. Szóval: jó helyen van ez az oszlop, s mögötte ez az emlékhely. Így kerek a történet.

Catullus barlangjai

Nem, még nem megyünk el Sirmionéből, egy látványossága visszavan: a római villa maradványai. Ez a 2 hektáros archeológiai terület egészen a félsziget végén van, ott, ahol véget ér a promenád, a domb tetején és meredek peremén ül. Ritkásan tér be ide a nép, ahhoz képest legalábbis, hányan fordulnak meg a kapuja előtt. Nyilván nem az a pár €-s belépő riasztja őket vissza, hanem inkább az, hogy nem látnak benne kihívást. Végül is csak egy halom rom, bezzeg mennyivel nagyobb van Pompeiben, nem igaz, anyukám?

dsc_0362-compressor_1.jpg

dsc_0337-compressor2.jpg

Meg aztán megtudják a népek, hogy ezek nem Catullus személyes villájának romjai, mert ő már ie. 54-ben meghalt, ez pedig Augustus korában épült; s bár Catullusnak volt itt birtoka, de hogy éppen ennek a helyén, azt ki tudja. Ez hatalmas épület tele volt hideg-meleg uszodákkal, gőzfürdőkkel, napozóterasszal, pihenőhelyiségekkel, középütt természetesen egy kerttel – ennyire jól még Catullusnak sem ment.

dsc_0340-compressor.jpg

Mindegy, a reneszánsz alatt vele azonosították a helyet. A neve most is Grotte di Catullo, vagyis Catullus barlangjai. Ez még a régi időkből (a XIX. században elkezdett és a II. világháború után felgyorsított rendbetétel előtt) ragadt rá, mert addigra a földdel, fákkal összenőtt, gazos, növényekkel betelepült szobáit, útjait, járatait inkább üregeknek tekintette a nép, mint szépészetre váró maradványoknak.

dsc_0341-compressor.jpg

A vele való megismerkedésem nehezen indult, mert amikor először jártunk épp, az orrunk előtt zárták be a főkaput. Ekkor eszembe jutott valami. Mondtam Anettnek, hogy kissé szétnézek itt a környéken, mire azt mondta, hogy itt nincs mit szemlélni, ő inkább visszamegy a városba. Miután távozott, lementem a szabadstrand felé a domb alatt, ahol egy szerpentinsétányon vonult le-fel a nép (de leginkább le). A strand különben felülről így néz ki, ezt csak azoknak mondom, akik meg akarnak ott mártózni, csak tessék nyugodtan.

dsc_0369.JPG

Az út mentén meredt fölém a villához vezető domboldal gyéresen benőve fákkal. A korlátra ki volt téve, hogy mögé lépni szigorúan tilos. Átmásztam rajta, majd eltűntem a fák mögött, s felkapaszkodtam a domboldalon. A bejárat alatt találtam magam, de sajnos éppen jött egy takarítónő, úgyhogy el kellett rejtőznöm a korlát talpazata alatt. Mentem mellette vagy harminc métert, aztán megcsúszott alattam a föld, s elkezdtem lebucskázni a sétány felé. Megragadtam egy csenevész fa törzsét, s így nem kerülhetett sor arra az épületes látványra, hogy a fürdőzésbe indulók lába elé egy véres, földes, zakós alak hemperedik ki. Mint tudjuk, bizonyos fajta embereknél a kudarc a siker főpróbája, tehát megint nekiveselkedtem az emelkedőnek, s végül sikerült néhány fényképet csinálnom a romok egy részéről. Ezek persze szánalmasok voltak, tessék, egy mutatvány belőlük:

dsc_0385-compressor.jpg

A második látogatás már teljesen konszolidált volt, megvettem a belépőjegyet, és bementem.  

A bejáratnál van egy archeológiai múzeum, amit nyugodtan mellőzhetünk, egy rövid tárlat részeként olyanak vannak ott, mint korsómaradvány, hajtű, tányértöredék stb., szóval sok izgalomra ne számítsunk. A festészetet pl. ez a freskótöredék képviseli – viszont legalább a helyzet illő legstílusosabb eleme maradt meg.

dsc_0389.JPG

Inkább nézzük meg a villa romjait. A teteje, ahol az udvar volt, állapotát tekintve ne tévesszen meg minket, nincs ez elhanyagolva: rendezett olajfal-liget, rendesen szüretelik benne a termést, jó minőségű szűz olivaolajat nyernek innen.

dsc_0371-compressor.jpg

A legvégén vannak az igazi látnivalók, ott maradtak meg összefüggő épületmaradványok.

dsc_0342-compressor.jpg

Ezek már úgy-ahogy képesek visszaadni az épület egykori nagyságát, bár nagyon szétrombolta őket az idő (és a népvándorlás). S habár minden elemnél ki van téve, hogy ez mi volt hajdanán, teljesen mindegy az nekünk: bármit kiírhatnak oda.

dsc_0330.JPG

Mindenki kedvence az oszlopsor:

dsc_0358-compressor.jpg

Vagy egy árkádmaradvány, amelyet szerintem (anyagából ítélve) nemrég építettek újjá:

dsc_0360-compressor.jpg

De a fő látványosság a Nagy Félboltív, amely magányosan borong, holott az épület fénykorában nem állt egyedül, sok testvére nézett ki vele együtt a tóra:

dsc_0327.JPG

És ez itt a lényeg. A tó. Az épületfoszlányok együttese mögött elnyúló víz a mindenféle színű kis hajókkal, mögötte a kéklő hegyek és felette a derűs ég. (Már ha jó időben járunk itt. Velem kegyes volt a turisták istene.)

dsc_0346-compressor.jpg

Ez besöpör mindent. Egy festő, ha élénk a színkezelése, kihozhatja az elő- és háttér ellentétéből a legmerészebb kontrasztokat.

dsc_0339-compressor_1.jpg

Csakhogy nincs itt ellentét, ez a valóság.

dsc_0374-compressor_1.jpg

Szóval, tudott élni, aki azt mondta, hogy akkor most egy hétre elmegyek lazulni a Garda-tó partjára. Van ott egy jó kis wellness-szálloda…

Menjünk és nézzük meg, mielőtt rászállna a tömeg, mert rájön arra, hogy pár €-ért beléphet egy festménybe.

dsc_0377-compressor.jpg

Nézzük meg azt a mesés Sirmionét

A Garda-tó ölében ülő Sirmione az a hely, amitől mindenki el van ragadtatva. A vele kapcsolatos magyar útleírások szövegei csak úgy roskadoznak az áhítat jelzői alatt: a vár „mintha egy tündérmese díszlete lenne”, „lélegzetünk akkor áll el, amikor a tornyaiból elénk tárul az elképesztően szép kilátás a tóra”, egyébként mögötte „hamisítatlan olasz hangulat” vár ránk, egy „gyönyörű középkori óváros”, ez „az összes sziget és félsziget gyöngyszeme”, ami ragyog a kék víz fölött, „a keskeny kis utcák újabb és újabb csodákat rejtegetnek”, megunhatatlan, örök szerelem, elvarázsol, Észak Caprija, aki nem járt még itt, az nem is tudja, mi a jó. 

Tényleg, mi itt a jó? – kérdeztem azoktól, akik már átestek az Élményen. „A vár” – lehelték ilyenkor a meghatottság főnevét.

dsc_0395_2.JPG

Megnéztem a neten, hogy fest, mondtam, nem rossz, bár csak egy darab kicsi vízparti erődöcske, láttunk már ilyet. Valahogy túlzó vágyam nem volt megnézni, de mivel „kihagyhatatlan”, induljunk neki.

Tudni kell, hogy Sirmione alapjában véve egy hosszú, keskeny földcsík, amely élesen vág bele a tó ölébe; de a város legnagyobb része ezen kívül van, e területtől Dél felé.

dsc_0336-compressor.jpg

A városról amúgy nincs mit mondanom: a főút mellett álló házak szépek, újak, ízlésesek, de építészetileg értéktelenek. Mindenki a földnyelv vége felé igyekszik, ahol az óváros van a várral. Annak épületei meg olyan családiasan mediterrán jellegűek, régiek, kis ablakokkal, de szintén eredetiség nélkül. 

Mármost, ha ezt kocsival tesszük meg, készüljünk fel az ideggyogyóra, amíg parkolóhelyet találunk. A Garda-tóra általánosan jellemző 15 km/óra sebességgel még gond nélkül el tudunk araszolni az óvárostól kb. fél óra sétára lévő John Lennon térig, ami egy körforgalomba belecsúszó hosszú parkoló; azonban ne csodálkozzunk azon, ha itt megfeneklünk. Ábrándjaink tárgya felé vezető utat ugyanis rendőr állja el. 

Ő azt csinálja, hogy feszít a festői egyenruhájában az utca közepén, s nem enged ki mindet a körforgalomból. Vagyis kienged, csak nem arra, amerre menni szeretnénk. Ezt úgy nyomatékosítja, hogy mutatja az karjával: menjünk innen. Nem számít semmi, sem a három összetartott ujjal való mutogatás az „ecco”-zással (a hátsó ülésen három tikkadt gyerek félholt állapotban), sem a mosoly, sem az, hogy az ember rángatja a kormányt, mintha áram rázná. Nem. Te most oda nem mész be. A következő, az igen. Hogy miért? Csak. Mert neki most ilyenje van. 

Tettem pár kört a forgalomban, hogy hátha megkönyörül rajtam, néztem, mint Csizmás Kandúr a Shrekben, de tekintete a képembe fagyott, és már lendítette is az ujjat jobb felé, hogy arra nekem tágasabb. Elég sokan jártunk így; a számkivetettek tetemes csoportja ezek után a környéken kénytelen kiharcolni magának egy-egy üres földfalatkát. Ez adott esetben fél órába és tetemes mennyiségű agyi anyagcserébe kerül. 

Megjegyzem, hogy amennyiben tovább enged a cerberus, akkor ugyanez vár ránk lejjebb is, csak kétszer, majd háromszor ennyi óradíjért. Van lenn egy hatalmas parkoló, amelynek a bejáratát egy másik őr felvigyázta, neki abból állt a munkája, hogy barátságosan belenevetett a sofőrök képébe: ugyan, oda be? Hahaha. Parkolóhely egy parkolóban? Édes hölgyem/uram, hát hol él maga? (Megjegyzés: 17.00 óra felé már kényelmesen bárhol találunk helyet. Csak akkor már minek?)

Végül persze minden megoldódik. Az egyik parkolóhelyen (ami egy grund volt) mindenki körbe-körbe vonatozott, mentek, mint a tintás libák, aztán feladták és besoroltak újfent a körforgalomba. Én is ezt az utat akartam követni (hely zéró), amikor a kijáratnál azt vettem észre, hogy a jobbra eső kerítés mellett álló parkolóóra körül van szabad hely – de csak akkor, ha nem a kerítéssel párhuzamosan, hanem arra merőlegesen állok meg. És hol van az megtiltva? Úgyhogy kiléptem a sorból, rükvercbe vágtam a kocsit, s bedoromboltam a merőlegesen a kerítésre. A többi autós meglepve nézett rám, aztán mindenki kapcsolt, s a következő pillanatban már két kocsi farolt be mellém. Az igaz, hogy innentől kezdve kicsit nehéz volt megközelíteni az automatát, de ki mondta, hogy az élet csupa vidámság...? 

A második alkalommal már annyira belefáradtam az egészbe, hogy a szervízúton megálltam a Parkolni tilos tábla alatt, aztán beültünk Anett-tel egy kávéházba. Ha jön a rendőr, majd a motorháztetőre vetem magamat és rángatni kezdem a hajamat, az olaszok állítólag megértőek az őrültek iránt. De aztán kifigyeltem, hogy a szervízút túloldalán vannak üres helyek. Kérdeztem a pincérnőt, hogy ez meg hogyan? Ja, felelte, ott este hatig ingyen lehet állni, de aztán menni kell, mert akkor bazárt nyitnak ott. Így hát szépen befaroltam oda, s egész nap nem fizettem egy petákot sem. Ezeknek??? 

Na, ezek után ballagjunk le a földnyelven a vár felé. Építészeti érték még mindig nuku, csak egy park jön, majd villák orosz rendszámú luxusautókkal. A park több pontjára határozottan ki van téve a tábla, hogy fűre lépni tilos. A fű tele volt emberekkel.

dsc_0322_2.JPG

Továbbá kacsákkal, amelyeket etetni kell. Persze nem akármivel. De ezt a turista nem tudja. A kacsamama sem, kap tehát a család uzsonnára chipsszel kevert túrós rétest. Nem semmi, hogy ezt nap mint nap túlélik. 

Áll ott egy oszlop, ami akárminek az emlékére keletkezhetett volna, de a béke (ill. a Béke) dicsőítése a célja.

dsc_0423-compressor.jpg

Rajta a város "szignója".

dsc_0424.JPG

De közelgünk a vár felé. Szív megdobban. 

A Látványra való felkészülés jegyében térjünk ki bal felé, s átvágva egy parkolón (amely tele van csüggedten mászó autókkal) végre szabadon vehetünk lélegzetet a tó partján, nézve a kikötőbe betérő turistahajókat.

dsc_0283.JPG

Ezekre nem szálltunk fel, elborzasztott a tömeg, ami összegyűrődött a dokkon.

dsc_0345-compressor.jpg

De pár lépés és íme, itt a Vár! Építették a XIII. században a környék urai, a Scaligeri-család azért, hogy maguknak és kisded tavi flotillájuknak védőhelyet nyújtsanak.

dsc_0286-compressor.jpg

Tényleg szép, kecses látvány. Tömör, mégis nyúlánk, könnyed, festői, komolyan vehetetlen – tényleg van benne valami díszletszerűség. Történetét nem írom le, a lényege az, hogy az ágyúkorszak beköszöntével védhetetlenné és használhatatlanná vált.

Ebbe – s így az óvárosba – egy hídon át lehet bejutni.

dsc_0292.JPG

Bal kéz felől beléphetünk a városfalba ágyazott Sant'Anna della Rocca kápolna belsejébe, ami így néz ki:

dsc_0405-compressor.jpg

Roppant érdekes képződmény, nehézkes, szinte bizáncias hatást kelt. A kápolna méltatlanul kevés figyelmet kap a turistáktól, mondhatni, senkit sem érdekel, mindenki a vár felé tülekszik. Úgyhogy bemutatom én. Az apszis a XIV. sz. közepén épült bele a várfalba, ekkor még helyőrségi kápolna volt; belső díszítése részint az XV. sz., részint barokk. Egyébként a környéken mindig is Szent Annának hívták a névadót az oltárkép alapján, holott az Szűz Máriát és a kisdedet ábrázolja, de a népek csökönyösen úgy gondolták, hogy ez mégiscsak inkább Szent Anna és Szűz Mária.

Menjünk be a várba. Több bejárat van egyébként, az egyik az újváros felé nyílik, szóval oda, ahol a kocsik visszafordulnak, itt az út vége a többségük részére.

dsc_0290.JPG

De mi már bejutottunk az óvárosba, tehát onnan. Jó sokáig kellett várnom, amíg elkaptam a pillanatot, amikor egyetlen turista sem ment hatolt az objektív látóterébe. (Azzal nincs bajom, ha népek vannak a képen, ők az épített környezet természetes részei. A turistákkal van bajom, mert a többség ízléstelenül öltözködik.)

dsc_0296-compressor.jpg

Nos, odabenn az a meglepetés fogad minket, hogy a látványos, barátságos külső mögött a legridegebb kopárság ütött tanyát. A vár négy kicsi udvarból áll: semmi látnivaló nincs bennük a csupasz falakon kívül.

dsc_0323-compressor.jpg

dsc_0305-compressor.jpg

dsc_0302-compressor1.jpg

Az egyik belső tér tetejéről le lehet bámulni a kikötőre. A turisták minden nyíláson át ugyanazt nézik: a vizet.

dsc_0318-compressor.jpg

dsc_0320-compressor.jpg

Aztán egy kerek lépcsősoron fel lehet menni egy még magasabb várfalra, ez most a város felé néz. Szépek a sarkán ülő bástyácskák.

dsc_0339-compressor.jpg

Meg úgy általában a könyvszerűen szétnyitott toronyfülek együttese:

dsc_0327-compressor.jpg

Onnan irány az út a toronyba, hogy onnan is lebámuljunk valahova. Leginkább persze a víz felé.

A kilátóhoz való feljutás természetesen nem egyszerű, majdnem tíz percet kellett várakozni az utolsó, meredek lépcső alatt, mert gyermekek jöttek lefelé. Rémülettől szétzokogott arcuk vöröslött a könnyzáportól, amíg a magas fokokat leküzdve próbáltak eljutni közénk hátizsákos szüleik dinamikus buzdítása közepette; meg aztán valószínűleg érezték is a lentről irányukba sugárzó általános gyűlöletet, amiért nem tudnak elég gyorsan haladni vagy legurulni, mindegy. Az alant várakozók között szintén álltak gyermekek, akik a fenti látvány miatti szorongástól szipogva mérték fel, mi vár rájuk, s lila kézzel szorították szüleik kezét. 

És onnan lehet látni az óvárost:

dsc_0331.JPG

dsc_0337-compressor.jpg

Kész, ennyi volt a vár. Tárlat, bemutató, kiállítás nincs. Illetve szabadtéri van, mert az egyik sarokba néhány kőből készült ostromgolyó van halomba hányva:

dsc_0311-compressor.jpg

A bejáratnál pedig találtam még két reprezentációs tárgyat. Az egyik egy kivájt fatörzs, szétkorhadt állapotban, fénykorában lehetett vele csónakázni a tavon, mármint a középkorban. A másik látványosság egy macska volt, amelyről nem tudtuk eldönteni, hogy halott vagy sem. Anett szerint ki volt tömve, dísznek tették ide. Végül úgy döntöttem, hogy a cipőm megfelelő mozdulatával (lökdösés) fogok élni a kérdés eldöntése végett, de ekkor a macska felemelte fél szemhéját, aztán leeresztette és aludt (vagy mit csinált) tovább. A turisták lelkesen díjazták a probléma megoldása érdekében tett szerény erőfeszítésemet, épp csak tapsot nem kaptam. Aztán nekiálltak ciccogni. 

Na, hagyjuk itt ezt a játékvárat és haladjunk az óváros felé. Itt két lehetőségünk van. Ha a via Vittorio Emanuele felé megyünk, akkor gyorsan a központba jutunk (100 méter…), én azonban inkább a via Dantét javaslom, ami a jobbra a part felé kanyarodik. A kettő úgyis összefonódik hátul. 

A via Dante elég megnyugtató hely, mert itt nincs olyan sok turista, mint hinné az ember. Lehet sétálni! Vagyis haladni kimért léptekkel. Alulról pedig itt is meg lehet szemlélni a vár falait. 

Az utcácska mellett a vízparton van egy kis tér, benne két szoborral.

dsc_0358.JPG

Mindenki ellenállhatatlan késztetést érez ezek lefotózására, bár senkinek fogalma sincs arról, hogy kiket ábrázolnak. Nekem sem. Szerencsére kerítés van előtte, bejutni nem lehet, legalább az ott lévő virágok túlélik rongálódás nélkül a nyarat. 

Aztán bal felől látunk egy terecskét, benne romocskával.

dsc_0362-compressor.jpg

Ez egy szerzeteslak és templom (Monastero e Chiesa di San Salvatore) maradványa a VII. század második feléből. Mellette a helyi főtemplom, a Santa Maria della Neve áll.

dsc_0415-compressor.jpg

Teljesen érdektelen mind kívülről, mind belülről. Ez utóbbi így fest:

dsc_0411-compressor.jpg

Morc román stíl, meg elég kopottas is, de legalább originál. (Épült a VIII. században, kiegészítve az XV.-ben, utána nem nyúltak hozzá.) A falakon néhány fakó freskómaradvány.

dsc_0413-compressor.jpg

Közben gregorián zene zeng. Ezt Sirmione minden templomában így adják le, nem tudom, hogy egy kis laza barokkot miért nem tudnak nyomni, e búbánatos zsolozsmákkal csak elidegenítik a népet a templomoktól.

Ha innen visszatérünk a parti sáv felé, akkor az már lényegében a szabadstrand területe, mellette a vár egyik magányos, számkivetett tornyocskájával.

dsc_0360.JPG

Innen felfelé lépkedve egy nagy, árnyékos parkba jutunk, onnan meg lefelé lépkedve az óváros mögé. De mi nem erre megyünk, hanem visszatérünk a via Vittoria Emanuelére; mert ha nem ezt az utat választjuk, akkor kimarad Sirmione legfontosabb élménye: a Tolongás! 

Itt, e területen ez a lényeg, ezért elmondom, hogy miként kell csinálni. 

Szóval: a lényeg az, hogy becsatlakozunk a tömegbe, amely már tolong. A tolongás azonban önmagában nem nagy mulatság, végül is jó eséllyel meg tudjuk úszni azt, hogy egy kezdő zsebtolvaj kifosszon bennünket, vagy elveszítsük a mobiltelefonunkat, amely fél perc alatt ripityára tapos a nép. Kiegészítő izgalmat az hozhat, ha párosban vagyunk, mert időnként ráébredhetünk arra, hogy nem tudjuk, hol a másik, akit esetleg éppen a vár felé sodor vissza a tömeg, vagy odakenték egy házfalhoz. Megtalálása kihívást jelent, főleg, ha két fejjel alacsonyabb nálunk. Gyermekekkel még érdekesebb a dolog. Egy kutya vonszolása (hogy túlélje a szegény pára) már csak az egészen profiknak való.   

De, hogy az élmény fokozottabb legyen, a helyi idegenforgalom még két apró kihívással kedveskedik a látogatóknak. 

Az egyik az, hogy beeresztik ide a gépkocsiforgalmat. Ennek hátterében áll egy racionális indok, az ti., hogy a város végén is laknak emberek, illetve ott is megszállnak turisták. A kocsik tehát elkezdik maguk előtt részint felgyűrni, részint a perifériára sodorni (ill. a házfalakhoz préselni) a tömeget. Érdemes megfigyelni a sofőrök ábrázatát, amely leginkább a harakiri előtt pillanatot ábrázoló japán famaszkokat utánozzák. Kárörvendésünk csak azért nem az igazi, mert ha nem figyelünk oda, bármikor ágyékon vághat, mellkasba döfhet és képen törölhet minket a visszapillantó tükör, s még a gazdájának áll feljebb.   

A sétáló (illetve tolongó) utca közepén van két átjáró, az egyik egy torony alatt. Itt villanyrendőr váltogatja fényeit, hogy a szembejövő forgalom is araszolhasson kicsikét. Tilos jelzése a gyalogosokra nem vonatkozik, tehát tombol a káosz, mint már megszoktuk. 

A másik ötlet az volt, hogy az összes fagylaltárusnak ide, az árkádok alá adták ki a működési engedélyt. Ezt már nem indokolhatja semmi, csak a szimpla szadizmus. Tehát az ember megáll a tolongás közepette, s nem megy tovább egy lépést sem, mert ő most fagylaltot vesz. Kicsit lökdösik majd, taszigálják, de legyünk állhatatosak: csak-csak rájönnek arra, hogy kénytelenek minket kikerülni. Ajánlatos a fagylaltból jó nagy adagot vásárolni, tetején tejszínhabbal, majd megindulni a tömeggel együtt, vagyis tolongani tovább. Ez azért egy ügyességi játék, mivel két dologra is figyelni kell: a) nem megbotlani és belenyomni a fagylaltot az előttünk tolongó hajába, b) az előttünk tolongó haját (ha van neki) ki kell szedni a fagylaltunkból. Ez utóbbi elkerülése végett nők és hippik mögött tolongani nem túl kellemes – de ezt ki kell fogni. Ez az ügyességi játék lényege. 

Azért van könyörület is a város gazdáiban, s megengedik a bénábbaknak, fáradtabbaknak, idősebbeknek és megkínzottaknak, hogy egy-egy kis part felé bal oldalra kiágazó utcácskában és terecskében kivonják magukat a forgalomból. Ezek barátságos helyek, alig lézeng bennük a nép (mindenki tolongani akar), a zsákutcák végén viszont ott csillog és kéklik a tó. Néha még pad is van, s néha ezeken van szabad ülőhely!

dsc_0403-compressor.jpg

Akik nem szeretnek tolongani, de mégis haladni akarnak, azoknak van jobbra egy mellékutcácska, párhuzamosan a sétálóval (a via Giuseppe Piana). De ott nem lehet tolongani és fagyiárus sincs. Mellőzzük. 

(A közönség joggal közölheti, hogy miért nincsenek képek a tolongásról. Olyanok vannak, amelyek a be- és a kitolongó tömeget ábrázolják, de olyan nincs, amely az esemény sűrűjében keletkezett volna. Tolongás közben nem lehet fényképezni.)

Persze, egyszer minden mulatságnak vége szakad, elérkezünk egy térre, ahol kezd felhígulni a nép, de előbb még mindenki lefényképezi a házat, amely tele van azzal a Nagy Lila Izével:

dsc_0400-compressor.jpg

Még egy kis tolongás jön (de már konszolidáltabb méretekben), majd szabad tér tágul ki elénk, s ott vagyunk Maria Callas villájánál, vele szemben pedig a Hotel Villa Cortine  álbarokk kertjénél (épült 1898-ban), amelybe nem lehet belépni, ne is próbálkozzunk vele, kidobnak minket. (A kép a hatalmas vasrácsos kapu mögül készült, szóval ennek láttán ne dédelgessünk magunkban illúziókat, hogy bejutunk a fák mögé.)

dsc_0399-compressor.jpg

Innentől kezdve már többféle utat választhatunk, hogy eljussunk a félsziget legvégéig, Catollus villájáig (ami nem volt villa és nem volt Catullusé, de erről majd a következő posztomban mesélek). Én a bal oldalit választottam, mert ez vezetett fel a Chiesa di San Pietro in Mavino nevű templomhoz. (Magyarra fordítva kb. a szőlősdombi Szent Péter-templom.) A "fel" azt jelenti, hogy a félsziget vége egy meredeken a víz fölé tornyosuló dombbá változik. 

dsc_0384.JPG

Ez is román, a lombard időkben hozták össze (VIII. század), valamikor 1320 körül újították fel. A harangtornya 1070-ből származik. A falakon középkori, kedvesen primitív (és bizáncias hatástól még szabadulni nem tudó) freskók láthatóak, de azok is csak részletekben. 

dsc_0376-compressor.jpg

Előtte egy kis emlékmű áll 1955 óta: kőkeret nagy haranggal mindazok az ittenieknek az emlékére, akik az életüket Olaszországért áldozták. (Tervezője: Angelo Righetti Bresciából.) Oldalára olyan sirmioneiek neve került, akik 1943-ban haltak meg szovjet földön. (Sztálingrád mellett fagytak halálra.)

dsc_0371.JPG
A harang neve „Júlia”, s valamikor az volt a célja, hogy ezt kongatták komor idő esetén, irányt mutatva – ill. hallatva – a hajósoknak. Mára már ez a funkciója megszűnt, kiakasztották ide, csak néhány alkalommal szólal meg, mint erről a jobb oldali emléktábla is tudósít minket a templom bejárata mellett:

dsc_0373.JPG

Szóval megcsendül éjfélkor, Húsvét és Karácsony tiszteletére, továbbá azokon az évfordulókon, amikor a helyi katonaság az ott megjelölt csatákban vett részt. Az állandó „hadsereg” (valószínűleg egy század, vagy zászlóalj) 1659-ben -ben alapíttatott. 

Júlia mellett áll egy tarack is.

dsc_0374-compressor.jpg

Amellett pedig emléktábla egy kiemelt áldozati kör részére:

dsc_0381.JPG

Ez azoknak a helybelieknek állíttatott, akiket a nácik a koncentrációs táborba hurcoltak 1943. szeptember 8. után. (Ekkor szállta meg Észak-Olaszországot a német hadsereg.) 

Ha innen tovább megyünk egy csendes parkon át, elérkezünk a félsziget legvégéig: alattunk a tó (mert magasan vagyunk ám), jobbra a Villa Catullo bejárata. Ha kedvünk van fürödni, a múzeum alatt lefelé kanyarog egy út, hamar a szabadstrandra érünk. Lemehetünk oda máshonnan is, visszafelé, egy kis parkon át. 

Ha mármost a közönség azt gondolja, hogy nem vagyok elégedett Sirmionével, akkor jól gondolja. A város sajnos a lehetőségei alatt teljesít. S hogy mit hiányoltam belőle? 

Elmondom: a képzőművészetet. A felsoroltak és bemutatottakon kívül e téren sehol semmi. (Az pedig nem túl sok.) Pedig megannyi lehetőség várna itt egy ihletett önkormányzatra! Van egy jó állapotban lévő vára, kimondottan szépen karbantartott parkjai (bár virágok nélkül…), part felé nyíló kedves terei zsalugáteres, színes házakkal, s még egy archeológiai területe is, szóval olyan helyek, ahová meglepetésként be lehetne helyezni egy-egy szobrot, ha az túl drága, díszes kutakat, valami elvont stílusú emlékművet, bármit. Egy parkban sem soha az a lényeg, hogy mennyire zöld és nyugalmas és nagyon nagy, hanem az, hogy milyen ötleteket helyeznek el benne, ami az embert még tovább vonzza pár száz (ezer) méternyi gyaloglásra. 

És mennyi híres ember fordult meg itt! Ehhez képest még Maria Callas sem kapott semmit egy igénytelen temetői márványlapon kívül.

dsc_0367-compressor.jpg

Ami azért is fura, hogy a város vezetősége láthatólag hempereg a pénzben, nem lenne nehéz egypár középszerű szobrászt és formatervezőt idefüttyenteni, hogy dobjanak már össze valamit. Ennek hiányában azonban nincs mi előtt megállni, hogy a látogató körbelépkedje azt a Dolgot – nincsenek meglepetések. Sétálni lehet benne, meg tolongani, ennyi az egész. És ez nekem kevés, én többhöz vagyok szokva. Így hát kissé vállvonogatva hagytam el a városkát. De nem mérgelődtem, mert nem került sokba, szabad levegőn grasszáltam, bájos háttérként kéklett a tó, ragyogott az ég, s mindenki boldog volt körülöttem.

És hát végül is miért ne?

dsc_0321_2.JPG

Rimaszécs, ahova vissza kell térni

No, nem azért kell Rimaszécsbe visszatérni, mert ez valami nagyszerű hely lenne. Rimaszécs, mai nevén Rimavská Seč a ma Szlovákiához tartozó gömöri tájegység egyik szégyenfoltja, egy nyomorteleppé vált pár utcás falu, amelynek a szélén még állnak normális házak, de a belseje (az egykori hosszú vásártér) ma leginkább düledező, szakadt vakolatú építményekkel van tele, amelyek egymást támasztják meg az összeomlás ellen. A lakosságról jobb nem is beszélni, olyan Szögi Lajos-életérzésem volt, amíg áthajtottam a falun főutcája mellett futó árok szélén fürtökben gubbasztó népség mellett, várva, hogy valami kölyök mikor veti magát az autóm elé, a többit meg el lehet képzelni… 

Ámde.  

Ámde, amíg átmentem rajta, szemem jobb sarkában észleltem, hogy a főtéren áll egy szovjet katonai emlékmű. Olyan impozánsnak nézett ki. De megállani nem volt kedvem. Mentem tovább Miskolcra; már erősen alkonyodott, a fények is elfáradtak, s ilyen voltam én is. Mindegy, holnap úgyis erre jövök vissza (célom a füleki vár volt), akkor talán.  

Másnap, amíg hajtottam a falu felé, átgondoltam a dolgokat, s azt mondtam, hogy ezt azért mégse. Le kell szokni arról a beteges dologról, hogy ha látok valami érdekességet az út mentén, akkor már nyomom a féket, s futok, hogy lefotózzam azt. A lényegre kell összpontosítani, nem mindenféle vacakra! Ki lesz az a hülye, aki bölcs iránymutatásom alapján megáll majd Rimaszécs közepén megbámulni egy szovjet hősi emlékművet?  

A vívódási folyamat persze azzal zárult, hogy amint megláttam, már kanyarodtam is a mellette lévő parkolóba. Megvár az a Fülek…  

Tessék, így néz ki az emlékmű.

szobor2.JPG

Alkotója Jarmila Podzimková-Mračková (1928-1981) szobrásznő volt – mellékesen nem szlovák, hanem cseh, Brünnben született, ott is halt meg. Az 1950-es években átköltözött a szlovák államterületre, itt folytatta tanulmányait, aztán egy ideig Zólyomban élt (1960-1973 között), csak utána tért vissza morva földre. Szobrait és domborműveit főleg Közép-Szlovákiában terítette szét a kultúrpolitika.  

A mű két oldalán egy-egy gyermek látható, amint éppen örül a felszabadulásnak. Íme az egyikük:

kislany1-compressor.jpg

A másik alatt látható, hogy itt járt Karcsi + valaki.

karcsivalaki.JPG

Igen, a lebutított történelemszemlélet, ahogy azt Móricka elképzeli. 1945-ben a magyar lakosság nyilván kevésbé volt oda az eseményért. Mellette azonban ott áll egy emlékmű a helyi magyarság megpróbáltatásainak megörökítésére:

magyar_emlekmu.JPG

A felirat ügyes.

magyar_emlekmu_1.JPG

Nem hoz fel konkrétumokat, hanem csak úgy általában bíztatja magát, hogy ha a XX. századot túléltük, akkor lesz ez még jobb is. Ebbe senki nem köthet bele szlovák részről, mert mindenki olyan nemzeti sérelmet lát bele a szövegbe, amit akar. Ennek ellenére látható, hogy valakinek nem tetszett, kettétörte, úgy van összeragasztva.  

Emellett áll az önkormányzat irodája és a település egyetlen esztétikailag értelmezhető épülete, a katolikus templom 1805-ből:

dsc_0601.JPG

A terepszemle 10 percig tartott, aztán mentem tovább. Itthon meg úgy gondoltam, hogy ezt a pár fényképet egy unalmas órámban feldobom tölteléknek a blogomra, hadd legyen meg ezzel a 125-ödik bejegyzés, ember el nem olvassa, megértem.  

Csakhogy ilyenkor az ember elolvas ezt-azt a faluról, s rögtön lett két meglepetés a helyről.  

Az egyik az, hogy amennyiben a két szobortól elindulunk a kelet alvég felé, jobb oldalt a 208 sz. alatti kétablakos, régi, lerobbant ház falán egy emléktábla fogad minket, amely arról tudósít, hogy ebben a házban lakott Radnóti Miklós nagyapja, Glatter Jónás. (1934-ig Radnóti maga is még Glatter Miklós volt.) Hogy Glatter Jónás (1822-1886) mettől meddig lakott itt, azt nem jelölte meg a tábla, amit 2009-ben állították neki „gömöri tisztelői”. Na, ezt nem láttam. Nem is tudtam róla. Ezt a pechet.  

Aztán meg: van a falunak egy zsidótemetője, s ott látható még mindig Glatter Jónás sírja. (2005-ban vandálok két darabra törték. Mai állapota ismeretlen.) Mármost én (ide nem tartozó magánéleti fejlemények okán) nemrég elhatároztam, hogy többé egyetlen zsidótemetőbe sem fogom betenni a lábam, kivéve akkor, ha van ott Valami Nagyon Érdekes. Itt meg van. Ez. És olyan nincs, hogy erről nekem ne legyen fényképem. (A neten amúgy semmit sem találtam róla.) A lakossággal pedig majd megküzdök valahogy. Viszek magammal rohamkést, gázpisztolyt, fa testápolót, de a fénykép, az meglesz.

Egy kis fasiszta plakátkiállítás

Ha már itt vagyunk a salòi múzeumban, akkor záró sétaként nézzünk meg egy plakátkiállítást. Nem tudom, hogy ez összefüggésben van-e a mellette lévő Mussolini-szobortárlattal, vagy attól függetlenül létezik, de szerintem együtt járnak kéz a kézben, mert kiegészítik egymás gondolatait. A plakátkiállítás elemzése nem lesz olyan mélyreszántó, mint a szobroké, mert ha az összes anyagot kommentárral kellene ellátni, az megroppantaná az olvasó türelmét. Ezért a plakátok közül főleg azokat válogattam ki, amelyek a háború 1943 utáni szakaszában keletkeztek, vagyis miután Mussolini e kisvárosban megalapította a saját államát. (Ahol a tárlatban ki volt téve az alkotó neve, ott megjelölöm, ahol nem, ott nem. Nekem sem kell jobban tudni, ki csinálta, mint a múzeumnak.) 

Tehát: az Olasz Szociális Köztársaság hadban áll. Kivel is? Az Olasz Királysággal… Igen, rendesen hadat üzentek neki. Nem Rómának, az 1943-ban még az övék volt – vagyis leginkább a németeké. Hiszen Mussolini nem volt egyedül, segítette őt az északi birodalom. Ni, milyen nyájas a képviselője!

gino-boccasile-1-compressor.jpg 

„Németország a mi igazi barátunk!” A Gino Boccasile (1901-1952) által (még 1942-ben) sugallt hadászati remény igazi arcát az olaszok gyorsan megtapasztalták, pl. Salvo d’Acquisto sorsán. (Ha valakit érdekelnek a németek olaszországi rémtettei, csak ajánlani tudom neki a Germán vakáció c. elbeszélést Marcello Venturi tollából, amiből Makk Károly forgatott filmet Básti Lajossal a főszerepben.) Boccasile (aki eredetileg is plakátrajzoló és könyvillusztrátor volt) egyébként annyira támogatta Mussolinit, hogy még az olasz SS-hadosztályba is beállt. A világháború után börtönbe került, de felmentették, onnantól kezdve folytatta azt, amit eredetileg csinált: kereskedelmi plakátokat festett. 

De a lényeg persze az olasz katona volt, őt kellett meggyőzni arról, hogy még mindig helyes ügyért harcol, ahelyett, hogy eldobná a fegyverét. A következő plakát közli vele, hogy mi lenne a feladata az „onore” (becsület) érdekében: „ne menekülj”, „ne hagyj cserben másokat”, „ne szabotálj”, „jelentkezz”!

onore-compressor.jpg

A rajta lévő jelenet azonban nem igazán dobja fel a harci hangulatot, mert történik azzal, aki jelentkezett, nem menekült el, nem szabotált, nem hagyott cserben másokat? Hősi halált hal egy romos falu dombja alatt… 

Sokkal előremutatóbb az, amelyben az aknarakó búvárok munkáját népszerűsítik. A szöveg szerint ez tulajdonképpen egy kellemes munka: az ember nem kelt feltűnést, szépen beúszik az ellenséges hajók alá, aztán visszatér a támaszpontra, miközben magasztos tettének eredménye a háttérben lánggal festi be az éji sötétet:

dsc_0568-compressor.jpg

Hát ide kell jelentkezni, ez a világ leghangulatosabb munkája. (Mondhatnám a Harag c. középszerű, de általam kedvelt modern háborús film számomra klasszikussá vált összegzését a helyzetről: „Sosem volt jobb melóm”!)  

S hogy mi mindezzel a cél? Természetesen „O Roma O Morte”, vagyis Róma vagy a halál, tollas páncélsapkában. Ez a plakát 1944. június 4. után keletkezett, mert akkor vonultak be a szövetségesek a fővárosba.

dsc_0574-compressor.jpg

Az egyéni sorsdrámák húrjait is pengetni illett. Áll tehát a katona, a tiszt, láthatólag kivégzés előtt (mert a szövetségesek „barbárok” voltak a salói képzeletvilágban), s kérdi elkeseredve magában: „Bajtárs, hol vagy?” (1944)

dante_coscia.JPG

Szerzője Dante Coscia [1912-1986] volt. Ő több művel is szerepelt a kiállításon. Így pl. azzal, amellyel a munkásosztály termelési csatába lett szólítva 1944-ben: „Harcolni és dolgozni a hazáért, a győzelemért.” A nyúlánk, szegletes figurákon expresszionista vonások ülnek.

dante_coscia2.JPG

Szintén Coscia örvendeztet meg egy újabb falragasszal, amelyen a következők állnak: „Testvérek, nem ételt akarunk, hanem géppisztolyt!” Alatta: „Olaszok, halljátok meg testvéreitek hangját, akik a megszállt területeken még mindig küzdenek az ellenséggel a haza dicsőségéért és felszabadításáért!” Ez is a munkásságnak szólt, hogy csak termelje lelkesen a hadianyagot. A többit majd megoldják a bátrak.

dante-coscia3-compressor.jpg

Utánanéztem ennek a Dante Cosciának, s meglepően sok (és jó!) plakátot találtam róla a neten: a jelek szerint a fasizmus egyik legfőbb illusztrátora volt. Különben egy milánói grafikai és marketingműhelyt üzemeltetett, magyarán plakátrajzoló volt, s ő lett a salói köztársaság második számú propagandistája. (Az első Gino Boccasile volt.) Mindkettejük megbízója a Minculpop ( Ministero della Cultura Popolare, azaz Népi Kultúra Minisztériuma) volt. Miután kiélte magát az uszításban, a háború után ő is visszatért a békés marketinghez.  

A következő plakát azzal bíztat, hogy ilyen öntudatos proletáriátussal újjá fogják építeni az országot, addig pedig: „Dolgozz, hogy legyen neked és családodnak is kenyered!” Kiadója a Nemzeti Védelem Minisztériuma volt (Ministero dell difesa nazionale), magyarán a Graziani-féle hadügy. A plakát 1944 januárjáig jöhetett ki, mert ekkor váltott nevet ez a hatalmi szerv, akkor a Fegyveres Erők Minisztériuma lett (Ministero delle forze armate).

dsc_0566-compressor2.jpg

De ennek érdekében lehet menni nyugodalmasabb vidékre is innen, megértjük mi ezt: „Olasz munkások, jelentkezzetek! A nagy Németország megvéd titeket!” (1944) (Azt jó lett volna tudni, hogy mi elől, tekintettel arra, hogy a nagy Németországot akkor már éjjel-nappal bombázták, s azon belül is főleg az ipari negyedeket.)

restar1-compressor.jpg

Persze lehet egyszerűbb módon is támogatni a harcot: adománnyal. A plakát 1944 karácsonyára készült. (A római szám a fasiszta időszámítást jelentette, uralmuk 23-adik évét számították 1944-ben.) A szöveg szerint aki a hazának ad, az Istennek is ad (a nyomat a híres Tiziano-kép után készült):

dsc_0585.JPG

Persze nemcsak a katonasággal kellett foglalkozni, a kibontakozás útjában itt van a belső ellenség. De nem sokáig, dörögte Boccasile 1944-ben: „Banditák és lázadók, így végzitek!”

gino-boccasile-2-compressor.jpg

Mármost persze volt, aki nem harcolt, s nem is szakadt bele a győzelem érdekében végzett nagy munkába. Az igazi megvetés tárgya következik:

dsc_0570-compressor.jpg

Ő „Il vile”, vagyis „a gyáva”. Az illető félhomályos szobája rejtekéből redőnyrésen át leselkedik ki az utcára. Alatta a korholás: „Elrejtőzik, míg a betolakodók a Hazát pusztítják”. 

S ha már a haza pusztításánál tartunk, nem túl meglepő módon Mussolini talált egy új ellenséget: a négereket. Pedig ez addig nem volt rá jellemző, mármint a faji uszítás. Az alábbi plakátok azonban nem a semmiből keletkeztek, mert megvolt ezeknek a maguk szomorú háttere. Tudni kell, hogy az amerikai és angol csapatok mellett gyarmati katonák is részt vettek a harcokban: arabok és fekete-afrikaiak. Ezek számarányukhoz képest óriási mértékben vettek részt olasz nők megerőszakolásában. Ezt ragadta meg pl. Vittorio de Sica klasszikus filmje, az Egy asszony meg a lánya, amelyet újabban illik rasszistának bélyegezni, pedig van rá elég visszaemlékezés, hogy ez nem volt egyedi eset. (Pl. Norman Lewis Nápoly, 1944. c. könyve, amelyben az 1944. május 28-i bejegyzés így kezdődik: „A francia gyarmati csapatok ismét tombolnak. Valahányszor elfoglalnak egy várost vagy falut, kíméletlenül végigerőszakolják”, majd elmeséli, hogy ezt konkrétan miként szokott megtörténni. A végén ultimátumot kapott a falvak polgármestereitől: vagy eltávolítják a marokkói arabokat, vagy ők fogják elintézni őket a maguk módján.) A plakátokon tehát elkezdtek feltűnni a nemi erőszakban, harácsolásban és öncélú pusztításban érdekelt néger katonák. Elsősorban is ezt a klasszikust ajánlom az olvasók figyelmébe, ez is egy Boccasile 1944-ből:

dsc_0580.JPG

„Difendila!” („Védd meg!”, mármint a nőt.) Mert: „Lehet ő még anyád, feleséged, nővéred és lányod is”. Ez a kép azért lett méltatlanul híres, mert ugyan egy fekete katonát ábrázol, de meghatározhatatlan egyenruhában, lehet amerikai éppen úgy, mint brit vagy francia gyarmati. Azért lett híres a plakát, mert 2017-ben a Forza Nuova (Új Erő) nevű migránsellenes párt kicifrázta a maga logójával az eredeti anyagot, s a neten ezzel gyűjtött támogatókat. 

Mert már nem maradt más, aki megvédje az otthont, mint a nő: „A betolakodó nem léphet be ide!” (Bruno Casinnari [1912-1992] 1944.)

bruno-casinnari-compressor.jpg

A magatartás hősies, sikeressége borítékolható.

Aztán van egy plakát, amelyen kérdi az egyik fekete katona a másiktól: „Ó, hát ezek Róma híres romjai?” Válasza: „Nem, nem, ezek modern romok, az unokatestvérem, Harris volt az alkotójuk tavaly július 19-én.” Merthogy lebombázta a római St. Lorenzo Bazilikát, az van a háttérben.

dsc_0587-compressor.jpg

A másik plakát Trevisora gondolt, amit 1944. április 7-én jól megszórtak a Liberátorok: „Nagypéntek Krisztus és Treviso szenvedése egyben.” Láthatólag kevésbé zavarta a rajzolót az a tény, hogy annak idején a bombázókat fehér katonák vezették, ugyanis egyetlenegy repülős szakasz volt olyan, amelyben fekete katonák vehettek részt, ez pedig a 332. sz. vadászrepülő ezred volt. (Vagyis nem bombázók…) Csak hát egy bantu arccal könnyebb volt eladni a pusztítást, mint egy fehér jenkivel.

dsc_0589-compressor.jpg

A fekete katona amúgy sem becsül meg semmiféle kulturális értékét – kivéve, ha csencselni akar vele. Az alábbi kép szintén a jobb sorsra érdemes Boccasile munkája 1944-ből:

gino-boccasile4-compressor.jpg

Érdemes kinagyítva megnézni a főalakot, hogy mit csinál.

gino_biccasile5.JPG

Hát harácsol, természetesen. Az unokatesó lebombázta neki a templomot, ő kedvét töltötte benne pár odahurcolt olasz nővel, aztán most begyűjti magának a cserealapot a cigarettapiacra.

Kis apróság: a fejfedője angol, nem amerikai, mégis az USA betűszó van ráírva.De hát nem mindegy? Minden néger egyforma… (Plakáton legalábbis.)

Mussolini, a Fej

Most, hogy megtekintettük Salòt, nézzünk be a helyi múzeumba, amelyről már megtudtuk,  hogy az Olasz Szociális Köztársaság alatt a Köztársasági Nemzeti Gárda székhelye, s mint ilyen, elég gonosz dolgok vegykonyhája volt.

Az épület eredetileg nem múzeumnak jött létre. Lepődjünk meg: egy templomból alakult ki. A Santi Giustina templom 1558-1608 között épült fel, közben egy főiskolát telepítettek a falai közé 1587-ben. Tornya most kinyúlik az épülettömbből. 1859-ben megrongálták a garibaldisták, s egy helybeli építész (Angelo Fuchs) tervei alapján építették át az egészet, mai állapotát 1897-ben érte el. Már akkor semmi sem emlékeztetett arra, hogy itt valamikor templom volt, annak belső terét beolvasztották az új építménybe.

A múzeum beltartalmáról nem tudok sok jót mondani: egy szűk termékkínálatú vegyesbazár az egész. Van benne egy szoba észlelhetetlenül középszerű festményekkel, a másikban meteorológiai és szeizmológiai eszközök álldogálnak, a legfelső szintjén olyan rajzok vannak kiállítva, amelyeket jobb kézügyességgel rendelkező középiskolások is összehoznak, s persze van időszaki kiállítás is. Egyelőre maradjunk a Mussolini-kiállításnál, mert ha ez nem lenne, akkor fölösleges volna ide belépőjegyet váltani.

Az ötlet, hogy a Mussolini-kultuszról némi tájékozódást nyerjen a közönség, a MuSa elnökétől származott. Giordano Bruno Guerri azonban fagyosan utasított el minden olyan gondolatot, hogy ő ezzel a Ducét népszerűsítené. Ez csak merő esztétika és történelem – közölte – , nem kell mindenben eszmei mondanivalót beleképzelegni. Hogy a kiállítás (Il culto del Duce, vagyis a Vezér kultusza) mikor nyitott meg, azt nem lenne rossz tudni, ui. a múzeum elhanyagolt honlapja szerint 2016. május 26-tól volt nyitva, amit a nagy érdeklődés miatt 2018. december 31-ig hosszabbítottak meg. Ehhez képest 2019 augusztusában még mindig látogatható volt. Épp ez keltetette fel bennem azt az igényt – amelyben remélem a közönség is osztozik – , hogy megörökítsem, mert mi történik, ha egyszer mégis bezárják (mondjuk, politikai okokból) a kollekciót. Szóval, élvezzük végig részleteiben a látványt, vagyis azt, hogy 1922-1945 között mit láttak a kiemelkedő művészek Mussoliniben.Vagyis leginkább a fejében, mert ez dominál.

Kezdjük mindjárt a bejáratnál, ahol a Duce polgári öltözetben, elgondolkodó mélázással fogad minket. Akár költőnek is elmehetne, s bár látszik rajta a kemény jellem és az erő(szak), de valami bizonytalanság is: még nem tudni, hogy mire akarja a két képességét felhasználni. Mondhatni: válogat a lehetőségek között:

ismeretlen_a_filmat_m2.JPG

Mentségére legyen mondva, az ismeretlen mester ismeretlen időben keletkezett alkotása a fiatal Mussolinit akarta megragadni. A fiatalság szemléltetése mérsékletesen sikerült, mert ha teszünk rá egy vékony bajszot, akár a Marlon Brando által megformált Keresztapának is elmenne.

Carmine Filippone (? - ?) ugyanezt a korszakát akarta megragadni:

carmine_filippone.JPG

Nála kifejezetten megnyerő lett a szobor: intellektuális az arc, érdeklődő a tekintet, s ez sem a látogatóra néz, hanem valaki másra, akire éppen nagyon érdemes odafigyelni. (Aztán lecsapni rá.)

Carlo Rivalta (1887-1942) bronza nehezen illeszthető be akármilyen keretbe, leginkább azért, mert nem keres magának ilyet. Mussolini lehet ez ökölvívó, tornatanár, szakács, vagy akármi, csak jó erőben legyen az állásához.

carlo_rivalta.JPG

Aldo Buttini (1898-1957) a fentiekkel szemben az állam fejében egy érett, tapasztalt, uralkodó férfi római hatalmi nyugalmát akarta megmutatni:

aldo_buttini.JPG

Túlságosan is azt, mert ez a szobor inkább üres, mi több, lélektelen, mintsem fegyelmezett és mérsékletes. Ha azt akarta ábrázolni, hogy a Duce megközelíthetetlen, jelleme részét pedig a kiismerhetetlen érzelemnélküliség tölti ki, akkor az sikerült. Csak éppen tudjuk, hogy ilyen volt a legkevésbé, legfeljebb ha alvás közben…  (Bár nem tudjuk, hogy mennyire horkolt, s közben hányta-vetette-e magát az ágyon.)

Hasonló hidegséget fuvall felénk Saverio Gatto (1877-1959) koponyaszobra is, de ez már a katonás, dióroppantó, fagyos szuggesztió emberéé. Szóval olyané, aki kitartóan szemlél minket, figyel ránk, s akivel épp emiatt jobb nem szórakozni.  

saverio_gatto.JPG

Mert akkor jön az indulat. Pietro Pappalardo (1887-1985) szerint ez az ember tele van a szilárd (megrögzött) elvi (dogmatikus) alapok (rögeszmék) indulatával, odacsap, ahova köll, harcban áll és ég, és haja csak azért nem sodródik össze izzadt tincsekbe küzdelem közben, mert üstöke nincs neki. Ha testet képzelhetnék hozzá, most azt látnánk, hogy épp félig hátrafordul, hogy véletlenül ott felejtett ellenségének egy kardcsapással nyakát szegje, de persze szelídebb körülmények között is megragadható a személyiség. Mintha az ajtóból fordulna vissza, s nézne rá az ellenségére: „Mi van? Beszóltál nekem?”

pietro-pappalardo-compressor.jpg

Kis megjegyzés: Pappalardo láthatóan a Caracalla-szobrokból indult ki, azoknak volt ilyen a hivatalosan rögzített fejtartása és tekintete, csak ellentétes irányban. (Caracalla különben dühöngő, kiszámíthatatlan félelmebeteg volt, akit egy útszéli vizelés közben szúrtak le.)

De itt az ideje, hogy elszakadjunk a plasztikázott realizmustól, s átlépjünk az alkotói elvontságba, ahol a Duce immár csak önmaga eszmei görbületének metafizikai variációjaként emelkedik a világ fölé. Például egy birodalmi rohamosztagos sisakjában (Csillagok háborúja):

dsc_0544.JPG

Alkotója Barbara (1871-1958) volt. Hogy ez a név kit rejt, nem tudom, de úgy döntöttem, hogy amennyiben a múzeum nem írja ki a nevét, akkor nekem sem kell többet tudnom róla. Nos, a Star Wars fasiszta előkiadásában elég nehéz megragadni a konkrét Mussolinit, hacsak a tar koponyát nem vesszük, meg azt, hogy szerette magát páncélsapkában mutogatni, ami persze nem volt olyan elegáns, mint a német, s főleg nem volt szamurájos, mint amiből Darth Vader fejfedője a rajzlapon készült.

A mű címe: „A Vezér képzeletbeli kifejeződése”. Marinatti, a futurista rajongott a műért. Én sajnos nem tudok elvonatkoztatni George Lucas dizárnejétől, de azért azt mondom, hogy tartalmas ötlet volt így megragadni a helyiérdekű Halálcsillag irányítóját. (Akinek ráadásul még császára is volt, pont úgy, mint Mussolininek. Hogy utálta!)

Ernesto Thayth (1893-1959) szintén úgy gondolta, hogy a Mussolini-gondolatot legcélszerűbb egy páncélos lovag fejével illusztrálni. Nem sokban különbözik a Nápolyban lévő Szent Elmo erődre kitett sisaktól:

ernesto_thayath.JPG

A következő mű is igen eredeti: 

ranato-bertelli-compressor-1.jpg

Renato Bertelli (1900-1974) orsó formájúvá esztergályozta, majd öntötte ki Mussolini stilizált arcélét, így teljesen mindegy, honnan nézi az ember, ugyanazt látja. Nem lehet szabadulni tőle, még a falnak sem lehet fordítani. Ügyes! Felhasználási lehetősége sokoldalú lehetett volna. Működhetett volna ceruzahegyezőként, ahol a Vezér agyának mélye nyeste volna élesre a tett elkopott grafithegyét; alkalmazható lett volna gyermekjátékként (pörgettyű), vagy akár ajtónyitó gombként stb. Autókba 2D-ben lehetett volna elhelyezni kürtgombként, azért mégis igazgalmas érzés Mussolinivel letülkölni az előttünk lévőt. Ezt a lehetőséget kihagyni!

De most jön az igazi kedvenc - nemcsak az enyém, a művészettörténészeké is. Alvaro Corghi (1893-1954) önmagában példázza a régi igazságot: az a nagy művész, aki jókor van jó helyen. Mert hát mit is mondott ez a márványdarab 1933-ban, kiállítása idején?

alvaro-corghi-compressor.jpg

Mussolinit, amint épp szónokol: felveti a fejét, s középütt a hiányzó rész, ami az orra helyén tátong, tulajdonképpen a szája, amint éppen mondja a magát a tömegeknek. A Ducét homlokáról és duzzadt, széles alsó ajkáról lehet azonnal megismerni, s persze arról, hogy ágál, szónokol, észt oszt, kiabál. Kongeniális.

De miért is mondtam, hogy „jókor, jó helyen”? Hát most képzeljük el, hogy Corghi ezt szicíliai partraszállás után alkotja meg, majd állítja ki. Aha, mondták volna, szóval Mussolininek beverték az orrát a szövetségesek, s most hátrahajtja a fejét, hogy az orra vérét nyelje. Úgyhogy 1943-ban Corghi „ezzel a lohadt viselkedéssel” igen hamar gladiátorképzőben találhatta volna magát...

A terem minőségéi részének záródarabja Pietro Carnerini (1887-1952) arcképe a Ducéről.

pietro-carnerini-compressor.jpg

Ezt még 1941-ben készítette Pármában, Mussolini ottani látogatása után, s az egésznek olyan a hangulata, mint egy halotti gipszmaszk. Azt viszont nem közölte a leírás, hogy ez tényleg Mussolini arcáról lett-e levéve? S ki lett-e állítva? Mert ha Carnerini ellenálló volt, akkor nem igazán illik ebbe a tárlatba. Amit itt látunk, az mind jóvá volt hagyva a cenzúrahivatalban.

Dicséretes szándék volt a kiállítás összeállítóitól, hogy nem akartak Mussoliniból pojácát csinálni, pedig ő maga mindent megtett azért a fellépésével. Az eddig bemutatott művek minden esztétikai szempont alapján az igényesség halmazába tartoznak. De természetesen van kommersz vonulata is a dolgoknak, úgyhogy most arassuk le a termés gyatrább felét.

Luigi Fabris (1883-1952) Dux c. 1927-ben készült és rikítóan kifestett porcelánjához nincs mit hozzátenni.

luigi_fabris_2.JPG

Mint ahogy a lovasszobrához sem.

luigai_fabris_1.JPG

Albino Manca (1897-1976) kisplasztikája korrekt munka, de nagyon közhelyes:

albino_manca.JPG

Ami viszont maga a mellbetaszító borzalom, az Antonio Ligabuc (1899-1965) gyötrődése arra, hogy ábrázolni próbálja Őt. Nem is tudom, hogy ez mi? Valami eleve elnagyolt kísérlet a Vezér megformálására, aminél ráadásul valami félrement az öntőműhelyben?

dsc_0533.JPG

A szomszéd szobában van még a fasiszta plakátkiállítás (ez a következő posztom tárgya lesz), de számomra érthetetlen módon betetettek oda egy Mussoliniről szóló festményt is. Illetve kettőt. Na jó, az egyiknél nem tudom eldönteni, hogy ezt a nevet megérdemli-e, mert az így néz ki:

spartaco-greggio-compressor.jpg

Spartaco Greggio (1893-1979) kontármunkáját semmi sem menti: összevissza perspektíva, torz méretarányú alakok, kifestőkönyvbe való egyenarcok és testek, érzelemhiány, elmázolt, idétlen színek. Legfeljebb a Vankóné Dudás Juli-féle vonal követői találhatnak benne olyan mozzanatokat, amelyek miatt bizonytalanul megfogalmazzák magukban az „nem röhög!” lehetőségét e rémség láttán, de az a helyzet, hogy Vankóné legalább barátságos, kedves életképeket alkotott, ez meg minden mozzanatában primitív és sulykoló az anyaságról és a férfiasságról.

Nem baj, itt van Cesare Sofianopulo (1889-1968) munkája 1929-ből, az Il Condottiero, amit mi úgy szoktunk lefordítani, hogy „zsoldosvezér”, de ez az olaszoknál azért kicsit más, ott inkább hadvezér.

cesare-sofianopulo-compressor.jpg

Hogy ez kopaszodó, érdektelenül ránk néző alak Mussolini lenne, azt nehéz megállapítani, mert akárhogy erőlködöm, nem tudom őt belelátni. Az attribútumok segítenek egyedül, a hatalmi jelképek: könyv, kard, gránátalma (mint a hazaszeretet szimbóluma), az igazság istennője, van itt minden. Csak a Duce nincs sehol. Egyébként önmagában nem lenne rossz mű – a XV. században. De mivel XX. században készült, csak egy tehetséges piktor vásári utánzóképességének lenyomata.

Na jó, még egy plakátot innen 1934-ből (Alexander „Xanti” Schawinsky).

schawinsky-compressor.jpg

Ha ezek után marcangoló vágy kel bennünk, hogy megtekintsük Mussolini itteni működésének helyszíneit, akkor - mint már mondtam – Gargnanóba kell mennünk, kb. fél óra autóút északra, sok szabad parkolóhelyben itt se reménykedjünk. A Repubblica Sociale Italiana alatt ő és családjának lakóhelye a Villa Feltrinelli volt. Nem tudunk bejutni, ezt most feledjük el: a tóparton lévő hatalmas villa a méretes, hosszú parkjával szigorúan zárt övezet, luxusszálló, hatalmas fákkal körbevéve, egyedül egy kis rés van, ahol a lombok közül rá lehet látni – a hátsó kijáratra. Ennyit sikerült nekem is csak összehoznom belőle:

villa-feltrinelli-compressor.jpg

Ha pedig a munkahelyét nézzük, az a városka központjában, a villától kb. 600 méterre lévő Palazzo Feltrinelli, ahol egyszerre dolgozott államfőként és pártvezetőként. Most egyetemi épület, szép, klasszicizáló munka, de amúgy beleveszik a környékén lévő hasonló épületekbe.

palazzo-feltrinelli-compressor.jpg

A Mussolinivel való ismerkedésünket azonban e tárlattal nem fejeztük be, mert átmegyünk a következő terembe, ahol az Olasz Szociális Köztársaság plakátjai várnak minket. Ez a terem, amiben most jártunk, volt a Dicsőség; a következő a Végzet.

Salò, a Garda-tó fővárosa

Mondtam, legyen a poszt címe ez: „Salò, a Garda-tó fővárosa”. De aztán az ember belekotor az adatokba, és rájön, hogy ez több szempontból sem igaz. Az északi, keskeny tócsúcson elterülő Riva del Garda városa területileg nagyobb és több lakosa van; ugyanakkor a tó igazi nagy látványossága a Salònál kisebb Sirmione lenn, délen, oda dől csak igazán a nép. Hát akkor miért ragadt meg bennem az a képzet, hogy mégiscsak Salò a Garda-tó fővárosa? Talán a Pasolini-film miatt? Annak sok köze nincs ehhez, csak a címében; vagy azért, mert egyszer (1943-1945 között) tényleg egy résznyi Olaszország főváros volt? Ez a dicsőség (ha ugyan az volt…) szerencsére hamar elenyészett. Valószínűleg azért maradt meg bennem kigyomlálhatatlanul ez a minősítés, mert Sirmione egy nem normális állapotokat felmutató, agyonzsúfolt, szezonális élményipari központ, ami csak kevés és elég középszerű látnivalóval rendelkezik; Riva del Garda meg maga az unalom. Salònak viszont mindkettőhöz képest gazdagabb a történelme és az építészete. Úgyhogy a címke marad. 

giccs-a-kikoto-mellett-compressor.jpg

Látogassunk el a városba. Ezt – feltételezem – autóval kívánja megtenni az olvasó. Nos, nyáron készüljünk fel arra, hogy a környéken az átlagsebesség 20 km/óra, nem arra méretezték itt az utakat, hogy fél Európa itt fényképezze le magát. Pedig ezt teszi. Ennek következtében Salò belvárosában filmre kívánkozó küldetés az, hogy valaki le tudja tenni a kocsiját egy fizetett parkolóban. Egyébként más nincs is… Mindezt csak azért mondom, mert ahol nincs taxaméter az út mellett, akkor az a hely a helyi lakosoknak van fenntartva, oda hiába állunk be boldogan, pénztárcánkat és önbecsülésünket veszélyeztetjük a küldetéstudatos parkolóőrök miatt. Bár ezek közül egyet sem láttam, de ki tudja, hogyan álcázzák magukat… 

Ötletem ez: menjen el az olvasó a Via Cure del Lino utcába. Ez észak felé van, már kifelé a városból. Az út bal oldalán, a felső autóút falának tövében mindig van parkolóhely és fizetni sem kell érte, cserébe 15 perc kell, hogy begyalogoljunk innen a belváros határáig. Kis kellemetlensége még ennek az utcának, hogy egyirányú, észak felé sodorja ki az autóst, s nem lehet rajta visszafordulni, csak kilométerekkel később. De hát mire való a hirtelen keresztbeállás technikája az úttest közepén? A tolatás, a forgalom megakasztása, majd a visszaút? Legfeljebb egy kicsit zenélgetnek nekünk változatos dudaszóval… Én ezt az utcát kétszer is választottam (egyszer sem jókedvemből), így hát a városnézést innen indítjuk meg. 

Először a nevezett utcán elballagunk egy ház mellett, amely semmiféle feltűnést nem kelt a kis középtornyával. Nézelődik a városban még egy-két ilyen.  

hartleben-torony-compressor.jpg

De ezen van egy emléktábla! Ne vesződjünk a némettel: ez Otto Erich Hartleben (1864-1905), a mára már alaposan elfelejtett német költő és író villája. 1903-ban vette meg, s a szeretőjével valamiféle életszemléleti akadémiát alapított a barátainak. Nem sokáig fejtegethette az eszméit, mert két év múlva meghalt. 

Aztán itt is vagyunk az utca végén, ez itt a Piazza Carmine, az utolsó hely, ahol még néha lehet fizetős parkolóhelyet találni. (Egyszer sikerült!) Kezdődik a belváros. Kétfelé mehetünk: le, a parti korzóra és egyenesen a sétálóutcára. A partot javaslom, ott vannak látnivalók, a másik ezen a részen csak egy üres, kopár utca, ami csak a főtértől délre lévő részén élénkül meg. Mielőtt azonban elmennénk innen, tekintsük meg az egyik városkaput. 

hatso_kapu.JPG

Nem valami nagy műemlék ez az igénytelen kőboltozat, a porta del Carmine, vagy Porta S. Giovanni di Salò. Régi anyag, reneszánsz, a XV. században épült, 1903-ban hozták a mai állapotába. Egyetlen figyelemre méltó mozzanata a velencei oroszlán, ami csúnyán megkapott alakban felvigyázza – a turistákat.   

A parton az első háztömb mögött ott vár ránk a rendőrség épülete. Rendőrt többszöri itt tartózkodásom előtt egyszer sem láttam. A kocsijukat sem. Itt rendőr talán nincs is, ez csak egy megtévesztő címerrel kirakott épület, hogy csináljon valami hamisított biztonságérzetet. Pedig biztos van itt elég kifosztott turista. Hol nem?

Alatta, a Baden Powell-parkolóban két emlékmű rejtőzik el a népek elől. Az egyik a hazáért elesett hajósok fantáziátlan szobra, ami egy minden tengerparti városban fellelhető közhelyet tár elénk (horgony sziklaháttérrel):

hajosok_emlekmuve.JPG

Természetesen a kegyelet mindenkire vonatkozik, nem elsősorban azokra, akik a Garda-tavon haltak meg Olaszországért… (A Velencei Köztársaság őrködött utoljára a tavon, amikor bekebelezte a várost: a tengerről szárazföldön át szállítottak ide hadihajókat. Sajnos, a nagy gardai vízicsaták története még feltárásra vár.)  

A másiknál, ami egy bronz tábla a falon, nem jöttem rá, miért, ki miatt került ide. Az arckép azt sejteti, hogy konkrét személyről van szó (I. Salvadoriról), aki a lángnyúlványokból kikövetkeztethetően csendőr lehetett.

csendoremlekmu.JPG

Némileg odébb, fák tövében, egy kis árnyakba burkolódzó terecskén található meg a repülés hőskorának emlékműve (Monumento All'Aviatore, alkotója Angiolino Aime, 2008.).  

repulosemlekmu-compressor.jpg

Alatta egy d’Annunzió-idézettel. („A törött és széttört szárnyak mártírjainak, akik örök dicsőségüket adták az örök csöndért.”) Az ő verssorai és mondatai még több szobor talapzatán ott lesznek – hiába, ez költőnk és politikai kalandorunk városa, hiszen fölötte található meg a Vittoriale, a magának emelt emlékmű-villa a hegy sziklájából kiálló hadihajó tatjával.  

Tovább haladva, meglátjuk a helyi főtemplom, a Szűz Mária templom tornyát. 

a-dom-kivulrol-compressor.jpg

Eredeti jelenség ez, mert ilyen áttört toronysisakból nem sokat láthatunk a világon, elég Budapestre gondolni: csak a Városmajori Templomé ilyen. (Na jó, lehet, hogy van máshol is, de én csak ezt ismerem.) 

A templomot „salói dómnak” is nevezik, de ez azért túlzás: az olaszoknál minden „dóm”, ami egy városon belül a legnagyobb templom. Mi magyarok takarékosabban bánunk ezzel a fogalommal. A „dómot” 1453-ban kezdték el építeni késő gótikus stílusban, de mire a főhomlokzatot 1509-ban befejezték (a bejárat márványkeretével), már kiment a divatból; itt az építést lényegében abbahagyták, ezért ilyen sivár állapotú: 

fotemplom-homlokzata-compressor.jpg

A belső dekoráció (a főoltáron kívül) már természetesen reneszánsz lett és barokk – ízlésesen összekeveredve, s nem versengve egymással. A belső tér látványos, bár túl sok eredeti, nagy művészi értékű kép és szobor nincs benne. 

fotemplom-benn5-compressor.jpg

A főoltár előtt függő Krisztus is csak azért nyerhette el a fényképezőgépem jóindulatát, mert színpompás és mozgalmas a háttere: 

fotemplom_benn3.JPG

A templomtól kezdve már kezd néppel betelni a belső utca. 

setaloutca-compressor_1.jpg

Úgy kétszáz lépésre van innen a parti korzó főtere, közepén az I. világháború katonáinak állított emlékmű (Angelo Zanelli, 1923). 

vilaghaboru_emlekmu.JPG

Most persze lehet azt mondani, hogy rosszul fényképeztem, mert a két álló katona arca alig látszik, fekete az árnytól. A városi múzeumban azonban találtam róla egy régi rajzot, s azon sem nagyon látszanak az arcok.

dsc_0511.JPG

A szobrász pont ezt akarta elérni: hogy ne rájuk figyeljünk, hanem a halottra. Mert ők nem is katonák, inkább a szomorúság alakjai, akik egyszerre akarnak végtisztességet adni a halott bajtársnak, s átvinni őt ezzel a halhatatlanságba. Kétségkívül szájbarágós a beállítás, de ez még mindig jobb, mint a kőöklű, halhatatlanságba mereven átlépő megszállottak kő- és cementemlékművei. Szóval, nekem bejött. 

De nemcsak nekem. 1941-ben a milánói főprefektúra (a háborús helyzetre tekintettel) úgy döntött, hogy „tisztogatást” végez az I. világháborús emlékművek között, s a túl destruktívakat beolvasztásra ítélték. Ez megúszta ezt a sorsot, mert mind a város, mind a hadviseltek helyi szövetsége kiállt mellette. (Meg nem szabad elfeledni, hogy 1938-tól kezdve Zanelli már akadémikus volt…) 

Egy térrel odébb, még mindig a sétányon vár ránk Giuseppe Zanardelli (1826-1903) szobra, amely szintén Zanelli alkotása (1905). De ki ez a sunyin meghajló, látszatra megalázottan és révetegen, valójában élesen és csendes ravaszsággal finoman oldalra tekintő alak? Mert nehéz eldönteni, hogy sajnáljuk-e őt, avagy tartsunk tőle, mert ki tudja, mit forgat a fejében. 

zanardelli1.JPG

Zanardelli azonban nagyon is kemény gerincű személy volt, szóval: lehetett volna nyakasabb alaknak ábrázolni. Olaszország későbbi miniszterelnöke részt vett az osztrákok elleni bresciai felkelésben, majd Garibaldival együtt döntötte meg a nápolyi királyságot, utána pedig képviselő volt és többféle miniszter, végül kormányfő. A szobor gipszmakettje a helyi múzeumban található meg.

A két Zanelli-szobor között láthatjuk a belváros reprezentatív, eredeti és igazán régi épületét: ez a hosszú árkádos, reneszánsz Palazzo della Magnifica Patria. Am.: „a csodálatos szülőföld palotája” (Jacopo Sansovino, 1524), újjáépítve részlegesen egy földrengés után 1901-ben, valószínűleg ennek köszönhető, hogy kéttengelyes épület lett, s ezek némileg eltérnek egymástól.   

foteri-epulet2-compressor.jpg

Azért kapta ezt a nevet, mert ez volt a Velencei Köztársaság helyi autonóm területének kormányzósági palotája. A várost és az azt körbeölelő 52 községet nevezték „csodálatos szülőföldnek”, nyilván a tó szépsége miatt. A „csodálatos szülőföld” falvainak címerei a lodzsa mennyezetére vannak festve. 

Azt írja minden tájékoztató, hogy a főlépcsőn felfelé haladva találunk egy festményt, amelyet egy helyi festő készített (Andrea Bertanza, XVIII. sz.). Van benne egy vörösruhás férfialak (Borromeo Szt. Károly, Saló védőszentje, átvitt értelemben a köztársaság); előtte egy női alak, a „csodálatos szülőföld” bőségszaruval; meg az elmaradhatatlan, csóvás ellenség, aki természetesen épp vereséget szenved. Nem tudom, lehet, hogy a leírások fölött már elhaladt az idő, mert én ezt a helyi múzeumban láttam viszont: 

allegoria.jpg

Van belső átjárója is a felső sétálóutcába, ennek falain, a kőpadokon hűsölő kirándulók fölött az olasz egyesülés hőseinek márványtáblái vannak kihelyezve (II. Viktor Emánuel, Garibaldi, Mazzini, Cavour, a látogatásuk emlékére állították fel ezeket). Fölötte kis tér (erre majd visszafelé jövünk). 

Még lejjebb haladva a sétányon, egy parkocska szélén a fák alatt új szobor kerül elénk: egy úr elmélyülten igyekszik összeállítani egy hegedűt. 

gasparo_da_salo.JPG

No, az ő nevét már érdemes megjegyeznünk, mert ő Salò igazi büszkesége: Gasparo da Salò (1540-1609), avagy Salói Gáspár, eredeti nevén Gasparo Bertolotti, a mai értelemben vett hegedű (egyik) feltalálója. Itt született, de Bresciában élt, 1568-tól kezdve nagy hegedűkészítő műhelye volt, s mint ilyen, hozzájárult a hangszer kifejlődéséhez – bár sokan őt tekintik olyannak, mint aki feltalálta azt. Salò mindenesetre igen. A helyi múzeumban szintén megvan a szobor gipszváltozata. Ez is Zanelli-mű 1906-ból. Talpazatán természetesen ismét egy D’Annunzió költemény részlete áll, magyarra fordítva annyit tesz, hogy a költő elmélkedik: vajon Gasparo nem-e a szívét helyezi bele e pillanatban a szétnyitott mellkasú hegedűbe? 

Maradjunk a vízpart mentén. Következik a városka legbarátságosabb része, a turisták igazi kedvence. Egy kis csatornákkal szabdalt sétányra jutunk ki, amelyben hidacskák ívelnek át a szűk kanálisok fölött.

dsc_0302.JPG

Ez az árnyas, fákkal teli utacska két ember emlékének van szentelve, mint ahogy a tábla mutatja:   

falcone.JPG

Az egyikük Giovanni Falcone, a másikuk Paolo Borsellino vizsgálóbíró volt, mindketten 1992-ben estek a szicíliai maffia áldozatául. Nevük beleégett az olasz köztudatba, de azért nagy meghatottságot nem vettem észre az embereken, amíg a táblák alatt tülekedtek. 

És már itt is vagyunk a belváros határán, vár ránk Velence szárnyas oroszlánja, a hatalmi jelkép, amelyet a városállam mindenhová kitetetett, ahol csak területe foglalt magának: 

oroszlanos1.JPG

Ideje visszafordulni, s ráfordulni a főtérre. Mielőtt azonban elérnénk oda, érdemes egy pillantást vetni a városra, mert innen a leghatásosabb a látkép. Nemcsak a tó és az öböl szempontjából… Ez a poszt első fényképe, nem ismétlem meg. Megjegyzem, hogy a város egy nagyon keskeny öbölben egyik partján fekszik, vele szemben kb. 1 km-re van a szomszéd part, akár át is lehet oda úszni. Hajójárat nincs, csak vitorlások.

Itt eszembe jutott, hogy mit mondott nekem néhány olvasóm, hogy ti. ízléstelen, amit csinálok, mert úgy közlekedem a helyszíneken, mintha a hátamon lenne egy lángszóró, s ami nem tetszik, ezt leégetem. Így lekaptam az alábbi részletet, ami a Falcone-Borsellino sétány mellett van: kis ház, kertecskével, a tulaj kiülhet oda s nézheti a tülekedést, ha pedig kedve van, megmártózik az előtte lévő medencényi tóban. Hát kell több a nyári boldogsághoz? (A hideg sör mellett.) 

giccs_a_kikoto_mellett.JPG

Térjünk vissza a fősodorba. A II. Viktor Emánuelről (ki másról?) elnevezett főtérről nincs mondanivalóm, egyetlen jellegzetessége, hogy nagyon hosszú, közepén fasorral. 

foter-compressor.jpg

Felső végéről bámul ránk a Porta dell'Orologio, a többosztatú, kellemes felfelé szűkülő toronyban végződő Órakapu. Ezt a nevet onnan kapta, hogy az 1769-1772 közötti építésekor helyezték el rajta a most is látható órát. 

foteri_kapu_elolrol.JPG

Előtte, még kinn a téren egy új szobor fogad minket. Táncoló balerina? 

balerina-compressor.jpg

Talán. Semmit sem tudtam meg felőle: se kép, se hang róla a neten.  (Megjegyzem, elég nehéz volt adatokat kinyernem a városból. Fénykép annyi van belőle, mint a nyű, de leírás szinte semmi. Mint jeleztem, nem ide tolonganak a széles néprétegek.)

Az Órakapu mögött már ott a sétálóutca, a San Carlo.

foteri_kapu.JPG

Benne jobb felől a kistornyú, jelentéktelen küllemű templomocska, a Chiesa Di S.Giovanni Decollato, magyarán a Keresztelő Szt. János-templom. A VII. században épült, 1727-ben teljesen barokkosították. Van benne két Zenon Veronese-festmény.

templom-puspok-mellett-benne-compressor.jpg

Pár lépésre tőle a város védőszentjének kecses, barokk szobra áll, ez pedig (mint már jeleztem) Borromeo Szt. Károly, aki pasztorálást végzett a városban. Ez a belső terület legöregebb része, főleg XVIII. század, ez látszik az épületeken.

puspokszobor.JPG

És ezzel vége… Még lehet menni a sétálóutcán tovább, s megtekinteni hátulról a „csodálatos szülőföld palotáját” hátulról, de ezzel a város látnivalói kimerültek.

kozponti_palota.JPG

Az igen, hogy még ott van a MU-SA, vagyis a városi múzeum, de arról a következő posztjaimban írok, mert két sétát is teszünk benne.

muzeum.JPG

S ha már itt tartunk: a történelmi érdeklődéstől felizgatott közönség persze joggal kérdezheti tőlem, hogy egy szavam sincs az Olasz Szociális Köztársaságról? Végül is ennek a bábállamnak Salò volt a fővárosa…

A válaszom az, hogy nincs, ill. az, hogy nem sok. Ennek nem oka a következő.

Hiába volt Salò a főváros, az igazi hatalmi központok nem itt helyezkedtek el. Mussolini a családjával nem itt élt, hanem az innen kb. 12 km-re lévő Gargnanó vízparti határában, egy szikla alatt meghúzódó hatalmas kertben álló nyári palotában (Villa Feltrinelli). Ha a Duce dolgozni akart (mint egyszerre államfő, miniszterelnök és külügyminiszter), akkor át kellett mennie Gargnano központjába, a minisztertanácshoz és a személyes titkárságának épületébe. (Palazzo Feltrinelli, más néven Villa Orsoline, folyton keverik a neten, jelenleg egyetemi kirendeltség). Szeretőjével, Clara Petaccival a két város között található Gardona egyik régi tornyában szokott találkozni (La Torre di San Marco) ún. „elmélyült beszélgetésre”; Petacci ennek szomszédságában lakott; velük szemben, a főút túloldalán a német kommunikációs központ helyezkedett el (Villa Alba), ahonnan jelenteni lehetett Berlinbe, hogy a csúcstalálkozó résztvevői milyen arccal távoztak a toronyból.

Graziani marsall elhúzódott ettől az egésztől, ő Salòtól délnyugatra, a hegyek között rejtőző kis Soina faluban rendezte be a hadügyminisztériumot és egy villában a saját lakását.

Salòban csak három minisztérium kapott helyet, meg egy csomó kisebb jelentőségű hivatali épület, az összes többi minisztérium mind egy Gargnano alatti falu (Bogliaco) hatalmas, Pazar tóparti kastélyában szorongott (Villa Bettoni). De persze aki akarja, Salòban felfedezheti az Olasz Szociális Köztársaság épületeit e térkép alapján:

saloi_koztarsasag.JPG

Ez minden házfalra ki van téve, ahol valami fasiszta szerv székelt 1943-1945 között. Teljesen közönséges, átlagos klasszicista villák, kollégiumok ezek, nincs rajtuk semmi megkülönböztető jel, nem áll előttük szobor, nincs rajtuk konzervált golyónyom stb. Na jó, néhányat azért megmutatok, leginkább azért, hogy elvegyem mindenkinek a kedvét a nagy reményektől, hogy e téren valami különlegességre lel. (A sorszámozást a fenti térképből vettem.)

Ez pl. parkolóhelyünk fölött a Hotel Laurin (1), ami a Belügyminisztériumé volt.

laurin_szallo.JPG

A Carmine téren az egyik oldalon a Villa Amadei állt (3), amelyben a Népi Kultúra Minisztériuma (röviden a MinCulPop) székelt. Elég, ha csak a kapujával foglalkozunk.

minkulpop.JPG

Vele szemben a mai vöröskeresztes központot szintén ez a minisztérium foglalta el (2).

a_voroskereszt.JPG

A sétány elején (a rendőrségnél) a sarkon áll a Villa Angelini (14), ami a hivatalos lap szerkesztőségének adott otthont.

 

sajtovilla.JPG

A rendőrség épülete a párt egyik terrorcsapatának részlegévé süllyed le, itt működött a Fekete Brigádok Ettori Mutiról elnevezett egysége (4). 

rendorseg-compressor.jpg

A „csodálatos szülőföld palotája” (13) a külügyminisztérium kirendeltsége lett, tolmácsközpont.

A mostani városi múzeum (a MU-SA) valamikor kollégium volt, most a Köztársasági Nemzeti Gárda székhelye lett (6). Ez ugyanazt csinálta, mint a Fekete Brigádok, csak nem párthadseregként. Mellette a propagandaminisztérium (5), erről nincs kép, érdektelen.

De ezzel már át kis kanyarodtunk következő megállónkhoz, a múzeumhoz, amelyben megszemlélünk két fasiszta korszakról szóló kiállítást. Ha már Mussolinivel rongáljuk a hangulatot, maradjunk meg benne.

A tarnówi bima rejtélye

Pár hónappal ezelőtt írtam két posztot Tarnówról. Mondtam, hogy van itt még valami, ami érdekes lehet az ide- és időutazóknak: a helyi zsidóság építészeti maradványai, azon belül is a „bima”. És ennek számomra elég érthetetlen a története. 

20180309_141150.jpg

Kezdjük azzal, mit jelent ez a szó. A régi, ún. lengyel típusú zsinagógákban (amelyek a klasszikus, mai szemléletmódunkban az orthodox áramlatot képviselték) a „bima” vagy „bimah” a beltér közepén álló szószék volt; a Tóra felolvasására tartották fenn, de elhangzott ott prédikáció és szentírás-magyarázat is. Általában négy oszlop tartotta, tetővel. Ezekkel vannak tele Lengyel- és Csehország, Ukrajna, Fehéroroszország és a Baltikum üres, elhagyott, kongó zsinagógái. 

Természetesen a Tarnów városában lévő Régi Zsinagógának is volt bimája. Ez hatalmas épület volt. Már 1582-ben állt itt egy zsinagóga, de az fából készült. 1630-ban építették át, ám az leégett 1663-ban, s 1670-ben kezdték újjáépíteni. 1793-ban jelentős bővítésen esett át, de 1814-ben megint leégett, megint felhúzták, majd 1878-ban totális felújításon esett át. Hogy a bimája mikor épült, nem tudni, de amikor 2006-ban renoválták, találtak a téglák között egy pénzérmét II. János Kázmér uralkodásának korából (1648-1668), szóval ez az épület legrégibb eleme volt, valószínűleg 1670 után került bele, a munkálatok közben. Fényképekkel sajnos nem igazán tudok szolgálni, merthogy alig maradt meg róla valami. Lehet, hogy egy lengyel antikváriumban lappang valami könyv, amiben teljes szépségében látható, ha megtalálom, már nyomom is a lapolvasóra, addig meg kell elégedni ezzel a netes igénytelenséggel: [1] 

regi_zsinagoga.jpg

Méreteivel egy idő után nem tudta kiszolgálni a lakosságot, meg aztán az XIX. százat második felében – mint mindenütt – , itt is megtörtént a nagy zsidó egyházszakadás, s a neológok egy új, pompázatos zsinagógával ünnepelték meg magukat, amelyet 1908. március 18-án avattak fel. 

uj_zsinagoga_2.jpg

Azt hitték, hogy ezt jó ötlet I. Ferenc József születésnapjára időzíteni (ezért is lett a neve Jubileumi Zsinagóga), de tíz évvel később, mikor a lengyel állam vette át Tarnówot, kiderült, hogy a hódolat a lengyeleknek utálatos császár előtt nem volt kifizetődő, mert innentől kezdve az Új Zsinagógáról (meg a helyi zsidókról) már nem lehetett levakarni a K.u.K.-szervilizmus bélyegét. Hát, gyerekek, ide vezet a kényszeres igazodás… 

1939-ben kb. 25.000 zsidó lakott a városban, a lakosság 48 %-a. Erre emlékszik most a Zsidó utca, egy kis gyalogút a belvárosban a Régi Zsinagóga mellett.

zsido_utca.jpg

A két nagy zsinagógán kívül persze több kisebb is kiszolgálta a lelki igényeket. 

Aztán jöttek a nácik. 

Azok nem sokat vacakoltak. Elveikhez hűen 1939. november 8-án felgyújtották a két zsinagógát. Az időpont nem volt véletlen: 1938. november 9-10-én volt a Kristályéjszaka, 1923. november 8-án pedig a müncheni „sörpuccs”. Szóval volt mit ünnepelni… A Régi Zsinagóga falai nem dőltek össze, ezeket 1941-ben robbantották fel. Az Új Zsinagógát azonnal levegőbe repítették a gyújtogatás után, 1940-ben a maradékát is elbontották:[2] 

uj_zsinagoga_romokban.jpg

Ez utóbbiból egy db. oszloptöredék maradt, amely a helyi zsidótemetőben (amelyet a németek feldúltak, meggyaláztak és kivégzésekre használtak fel) Holokauszt-emlékműként funkcionál: 

20180309_152008.jpg

A temető különben így néz ki: 

20180309_145928-compressor.jpg

Végtelenül elhanyagolt, egymásra borulnak a sírok. Kapuja tárva-nyitva, ide már senki se jár. Költői a hely, mondhatni, ha nem tudnánk, hogy mitől lett az. 

20180309_151704-compressor.jpg

A zsidó lakosság persze gettóba került a belváros közepén, majd elindultak a transzportok: pár száz szerencsésen kívül senki nem élte túl a német megszállást. Gondolhatnánk, hogy erről emlékszik meg egy kompozíció a volt zsidó rituális fürdő előtt. 

emlekmu.jpg

De nem… Mert ott van középütt egy háromszögben a nagy P betű. Ezt nem a zsidóknak állították emlékül, hanem annak a 753 politikai fogolynak, akiket 1940. június 14-én innen vittek el Auschwitzba. (A szemben lévő rituális fürdőben gyűjtötték össze őket.) A túlnyomó többségük nem zsidó, hanem lengyel volt, 728-ban érkeztek meg a koncentrációs táborba, kb. 200-an élték túl a háborút. (Alkotó: Otto Schier, aki nevével ellentétben nem német volt, hanem egy tarnówi lengyel szobrász; felavatták 1975. június 14-én.) 

A fürdő (az 1904-ben átadott mór stílusú mikve) most így fest:

furdo.jpg

A háború után közfürdő volt, aztán áruház, most van benne ételkiszállítás, pizzéria, éjszakai bár, táncterem, miegymás… (Viszont a főtéren van zsidó néprajzi kiállítás is az egyik múzeumban.) 

Szóval: mindenki elpusztult, az épületek lerombolva. A Régi Zsinagógából éppen úgy semmi nem maradt, mint az Újból. 

Illetve egy valami igen: a bima. 

20180309_143357_1.jpg

Az ott árválkodott a maradványok között évtizedeken át. 1987-ben egy pagodaszerű tetőt emeltek fölé, majd kőlapos teret alakítottak ki körülötte, ahol most a történelmi fogékonysággal még nem rendelkező lurkók rugdossák a lasztit. Útitársam habzott a dühtől, hogy hol vannak a hülye szüleik, akik ezt megengedik; nem mondták meg kölykeiknek, hogy ez nem játszótér?

Hát igen, sóhajt erre az utazó, micsoda tragédiát rejt e hely, készít öt képet, és megy tovább.

De álljunk meg egy gondolatra! 

Kerek ez a történet? Minden a helyén van? Minden klappol? Nincs semmi kérdés? 

A gondolatok ébresztéséhez javaslom a következők felidézését. A németekről, azokon belül a nácikról az embereknek az az elképzelése, hogy mindent a végletekig tökéletesen igyekeztek megoldani. Ha alkotni akartak, azt határidőre és feszes minőségben csinálták meg; ha pusztítani, akkor kő kövön nem maradt.  

Szóval: az Új Zsinagógából semmi nincs, csak egy oszlopmaradvány, az sem az eredeti helyén, hanem az izraelita temetőben. A Régi Zsinagógából viszont megmaradt a bima. Négy vaskos oszlop tetővel! Hogy lehet ez? 

Kezdjük az elején. A Régi Zsinagóga tehát leégett. Így nézett ki utána (a forrás szerint 1941-ben): [3] 

megint_1941_1.jpg

1943-ben így festett a táj pusztítás után:[4] 

1943.jpg

Szóval a bima, az megmaradt. És nem arról van szó, hogy valamikor összerakták volna. Nem: ez mindig így állt.

Hm.

Nem volt pénz robbanóanyagra? Ezt a felvetést elvethetjük. Talán a németek holmi spontán fellobbanó spiritualitás miatt úgy gondolták, hogy az Ige székét  mégsem…? Gyermeteg képzelgés. Esetleg figyelmeztetésnek szánták, hogy így jár, aki szembe szálll velük? De mi volt a célközönség? Nem élt már zsidó a városban, a lengyelek meg látták, hogy mi történt itt, s még örültek is neki. Egyszerű nemtörődömség? Ezt a Wehrmacht nyugodtan kikérheti magának, s igazat adok neki. 

Valakinek valami ötlete?

bima.jpg

 

[1] https://www.jewishgen.org/Yizkor/tarnow/tar2_053.html

[2] https://jewishtarnow.blogspot.com/2018/05/synagoga-nowa-zwana-jubileuszowa.htm

[3] https://tarnow.fotopolska.eu/1222000,foto.html

[4] https://tarnow.fotopolska.eu/1067755,foto.html

süti beállítások módosítása