messzi vidék

2019.ápr.25.
Írta: Gyöngyösi Zoltán Szólj hozzá!

A laxenburgi kastélykert

A Bécs alatt félórai autóútra lévő laxenburgi kastélykert, a Habsburgok egyik kedvenc nyári pihenőhelye a magyarok kiemelt kirándulási célpontja. Ha beleütjük a nevét a keresősávokba, százszám borulnak ki elénk az élmény- és fényképbeszámolók arról, hogy milyen jó volt itt, mert ez csodálatos, fenséges, lenyűgöző, különleges, varázslatos (túláradnak a jelzők). Csak egy dolgot nem kapunk meg: egy tisztességes beszámolót arról, hogy mi ez az egész, mi miért van ott, ahol, s kell-e, hogy még ott legyen, meg úgy egyáltalán. Szóval most ezt igyekszem pótolni a magam szerény eszközeivel. Lesz miről olvasni: mert kb. 10 km gyaloglás szükséges ahhoz, hogy áttekintsük a parkot, ez pedig legalább 5 óra időt vesz igénybe. (Kerékpárban ne gondolkodjunk, ilyet nem lehet bevinni. A séta pénzbe kerül, ez most 2,6 €. Három éve még 2 € volt. Az infláció…)

Laxenburg erdős, vadászatra való vidéke 1333-ban került Habsburg-magántulajdonba. Ha belépünk a 280 hektáros parkba, jobb oldalt egy méltóságteljes, nagy épület néz ránk.

20190420_103937-compressor_2.jpg

Ez az Alte Schloss, a Régi Kastély. Itt 1683-ig egy vadászlak állt. Jött Bécs ostroma, s a ház tönkrement a dinamikus ottomán látogatás alatt. Újjáépítették, mi több, még egy emeletet is felhúztak rá, s ez lett I. József, majd III. Károly üdülője. (A továbbiakban az uralkodói neveket a magyar királyok sorszámozása szerint közlöm. A kétféle – német-római és osztrák – császári sorrend más.) Volt várárka is, azt azonban a XVIII. század folyamán betemették. Látogatást tenni benne nem lehet, falai közt az Osztrák Filmarchívum honol.

A törököt aztán kiverték Magyarországról, s az arisztokrácia, melynek addig nem volt kedve kastélyokra a frontközelben, gyorsan építkezni kezdett a császár tőszomszédságában. Hárman is felrántottak egy-egy kastélyt, hogy Őfelsége bizalmas közelségében legyenek.

Az egyik a Régi Kastély háta mögött álló Kaunitz-Wittgenstein palota. Ez utólagos névadás, mert egy Montecuccoli őrgróf kezdte meg az építkezést, bár ahogy az megindult, ő meghalt. 1698-1703 között került ide, tervezője az a Domenico Martinelli volt, akivel már találkoztunk Buchlovice kastélyánál. (Ezt a nevet jó lesz megjegyezni.) A kastély kézen-közön forgott, még II. Eszterházy Miklós is a tulajdonosa volt. 1935-ban vette meg a Szent Kereszt Nővérei nevű osztrák apácaközösség, de nem költöztek be, más célra hasznosították (pl. iskolaként), aztán 2004-ben eladták. Ma az IACA (International Anti-Corruption Academy), egy nemzetközi korrupcióellenes szervezet képzési helyszíne.  

A másik ideigyekvő egy Schwarzenberg herceg volt, aki a fent kastélyra merőlegesen hozta létre a magáét.  

kolostortemplom_1.jpg

Ez 1703-ban kezdett épülni, hogy mikor fejeződött be, kideríthetetlen, feltételezem, nem tartott sokáig. Tervezője Johann Lucas von Hildebrandt volt. Ez is ment kézből kézbe, végül 1913-ban vették meg a Szent Kereszt Nővérei, s olyan nagy arányú fejlesztésbe kezdtek, hogy házaikkal idővel még a Kaunitz-Wittgenstein palotát is körbefolyták, amelyet – mint láttuk – emiatt sikerrel fel is vásárolták. Jelenleg ez Schwarzenberg-palota még mindig az övék, ápolási és lakóotthon. Figyelemre méltó nagy, kovácsoltvas kapuja.

kolostorbejarat-compressor.jpg

(Persze jogosan mondhatjuk, hogy amennyiben ez palotának épült, mit keres egy belőle a tér közepébe kinyúló kéttornyú barokk templom? Csináltak maguknak egy ilyen a szerénytelen magánkápolnát a Schwarzenbergek? Nos, nem: úgy olvastam, bálterem volt, ebből készített templomot és annak új homlokzatot 1957-1959 között Ladislaus Hruska építész. Bemenni nem lehet, kár rázni az ajtaját, csak a zárdán át, de úgysem engednek be, ez a nővérek magánterülete.)

Nem is találhattak volna jobb helyet a mellette lévő virágoskertben Ferenc József büsztjének:  

ferencjoska.jpg

Van még ennek közelében két szobor, amit érdemes itt megnézni, tessék, bemutatom őket. A zárda mellett, az út túloldalán egy találunk még egy fura kőszobrot, ami egy szárnyas oroszlánt ábrázol. Mit keres itt Velence jelképe?

mark-oroszlanja-compressor.jpg

A dolog még érthetetlenebbé válik, ha megtudjuk, hogy a nevezett állat eredetileg a bécsi Déli Pályaudvar dísze volt 1873-ban, onnan került ide 1959-ben. A válasz ennyi: Szent Márk oroszlánja arra akart utalni, hogy a Déli Pályaudvarról induló vonatok Velencében kötöttek ki, az volt a végállomásuk. A pályaudvart a II. világháború lerombolta, a maradványokat el kellett helyezni, s az egyik oroszlán (mert ketten voltak) ide jutott.  

Egy utcasarokra tőle egy bronzhölgy érdemel figyelmet, akinek a kézmozdulata eléggé félreérthető, mert úgy tartja a karját, mint aki szelfizni készül.

afrodite.jpg

Pedig ő Afrodité, aki még szökőkútként is tud funkcionálni,  ha hagyják. Henri Chapu (1833 – 1891) szobrász csinálta, de ez is adaptált szobor, mert a bécsi Rothschild-palotát díszítette, 1983-ban csináltak itt belőle szökőkutat.

Tényleg ennyi a város, semmi több. Az uralkodói és főnemesi nyaralások nem hozták meg Laxenburgnak a nagy gazdasági fellendülést. Volt a Habsburgoknak nyári kastélya (Schönbrunnak hívják), ez a hely, akárhogy osztjuk-szorozzuk, mindig a jó másodosztályú célpontjuk maradt, ki-kijártak ide, de csak ebből nem tudott felvirágozni a környék, különösen az után, hogy I. Ferenc utódai nem folytatták elődjük tájépítészetét. Ezért a városkára azt kell mondani, hogy jelentéktelen, ma nem roskadozik a túláradó jólét terheitől, ha ez a kastélykert nem lenne itt, az ember félálomban kocsikázna át rajta, annyira unalmas.

A harmadik kastély a Blauer Hof, avagy Kék Udvarház.

kek-haz-compressor_1.jpg

E néven először 1544-ben hívták, tehát állt itt valami. Mai állapotát 1710-1720 között nyerte el, első gazdája Friedrich Karl Schönborn volt, aki a birodalom alkancellárjaként funkcionált. Áttervezője ennek is Hildebrand lett.  Az 1750-es években Mária Terézia vette meg, ez lett a nyári palotája. (Hogy pontosan melyik évben került a tulajdonába, sehonnan sem tudtam kideríteni, nemhogy a hivatalos honlapról.) De minek kellett neki ide kettő?

Nos, a császárnő szinte megállás nélkül szülte a gyermekeket, aminek következtében egyre zsúfoltabbá vált a Régi Kastély, kellett a hely az ide látogató népes famíliának és a kiszolgáló személyzetnek. Teréziánk 1756-tól Nicolo Pacassi udvari építésszel alakíttatta át az épületet, meghosszabbította annak szárnyait, s a bejáratot a mostani főtér felé nyitotta meg, kiépültek a kert felé néző hátsó traktusok is.  

E kastélynál jelezni kell azt, hogy itt született 1858-ban Rudolf trónörökös, és a tévedések elkerülése végett: nem a tavi kastélyban, a Franzensburgban, hanem e falak között töltötte Erzsébet és Ferenc József a mézesheteit 1854-ben. Az I. világháborúban katonai kórház volt, viszont 1917/18-ban IV. Károly itt rendezte be a főhadiszállását. Követte e jó szokást a II. világháború után a szovjet hadparancsnokság, innen irányították Alsó-Ausztriát.

Az épület kívülről egyszerű, mondhatni, sok figyelmet sem díszeivel, sem nagyságával nem kelt, ráadásul nem is kék, az csak egykori alapszíne lehetett; belépni tilos, ott irodák vannak, mert az egész egy nagy konferenciaközpont.   

A Kék Udvarházzal szemben, a kövezett főtér túloldalán található meg az 1693-1726 között épült kastélytemplom. (Tervező: Carlo Antonio Carlone 1703-ig, 1703-tól kezdve Matthias Steinl folytatta a munkát.)

udvari_templom.jpg

Látszik rajta, hogy nem a köznépnek, ill. nem csak annak csinálták, mivel a négy evangélista szobra vonul el a bejárat előtt, ami egy átlagos vidéki templomnál nem jellemző (művészük: Julius Trautzl):  

szobrok_a_templom_elott.jpg

Ugyanakkor belseje nem „császári és királyi”, csak minimalista barokk:  

udvari-templombelso-compressor-2.jpg

Egyetlen látnivalója egy mozaikkal kirakott oldalkápolna a bejárattól jobbra (Stephanuskapelle, merthogy Szt. István megkövezését mutatja be). Egy részlet belőle:

mozaik-compressor.jpg

Ez új munka, 2009-ben került ide, egy Elisabeth u Gelu Maxim nevű személy jóvoltából, aki (valószínűleg meghalt) István nevű fiának ajánlotta fel ezt. Román művészek készítették Iaşi városából.  Ahogy innen a park bejárata felé megyünk, balra egy három boltíves bejáratú épületet látunk:  

etkezo-compressor_1.jpg

Ez a nyilvános császári étkezések reprezentációs épülete, a Speisesaaltrakt volt (természetesen ez és többi is Pacassi műve).  

A park bejárata mögött jobbra, ennek folytatásaként a várszínház áll (Theatertrakt):  

varszinhaz_1.jpg

Vele szemben egy ugyanilyen stílusú Pacassi-traktus áll. Rendeltetését nem sikerült megfejtenem, egy idő után nem is érdekelt, volt, ami volt, majd szóljon, ha valaki jobban tudja, mi ez.  

ismeretlen_szarny_1.jpg

Ami a kapu mögött vár minket, azt egy névvel lehet jellemezni: I. Ferenc. Laxenburg mai látványa az ő ötlete volt, több, három évtizeden át töménytelen időt és pénzt költött a rá, ha kellett, személyesen felügyelte a munkálatokat. Amikor 1792-ben II. Lipót halála után átvette az uralkodást, megunta az addigi szűkös és fantáziatlan állapotokat, s mert nagyon tetszett neki a hely, gyorsan a tettek mezejére lépett – s a „mezőt” a szó szoros értelemben kell venni.

Mert hát miből állt ekkor a kert? Volt a Régi Kastély, meg a Kék Udvarház, meg a Színház, továbbá egy fapavilon a Régi Kastély mögötti négyzet alakú kertben, körülötte erdők-mezők. A park a mainak kb. az egynegyede volt, s nem volt benne sem tó, sem emlékhely, sem szobor, semmi. Egy szűkös, mértanilag fagyos barokk kertből állt az egész. Még méltóságteljesen bejárata sem volt. Most a Régi Kastély mellett található megy egy kis kőhíd, amely egy patakocskán halad át, jobbról-balról egy-egy faragott oroszlán fogad minket, épültek 1800-ban, vagyis még a kezdet kezdetén. Fenséges nyugalmú, ejtőző állatok ezek, lustán elterülve kőtalapzatukon, épp csak a nyelvük nem lóg a melegben. Nyugi, gyerekek, sugallják, most olyan helyre jöttök, ahol nem kell vadászni, sem nektek másokra, sem azok rátok, itt nincs izgalom, nem kell éberen lesni a világot, mikor akar az ránk támadni. Végy példát rólunk, milyen békésen elvagyunk mi itt:

oroszlanbejarat-compressor.jpg

A Régi Kastély mögött az egykori barokk park egyetlen díszítménye a Zöld Örömház (Grünes Lufthaus) volt, mint panorámatengely:

zoldoromhaz-compressor.jpg

Ez kínai pagodára emlékeztet. Pihenőhely volt Mária Teréziának, étkező- és kártyaszalon vadászatok utánra. Eredetileg teljes kilátást nyújtott a parkra: nyolc út csatlakozott belé az erdőkön át.  Tervezője Jean Pierre Beaulieu volt, 1755-ben épült fel. (Más források szerint 1760-ban, de nekünk ez most teljesen mindegy.)

Ahogy az I. Ferenc által inspirált tájépítészet elkezdte felfalni a környező erdőket és mezőket, a Zöld Örömház a park délkeleti perifériájára sodródott. A beletorkolló nyolc sétatér többségét szelíd akarnoksággal benőtte az erdő, s kilátás sehová sincs belőle, csak a már jelzett utakra, amelyek egyformák. Egy kis, elhagyott tisztás közepén búsong céljavesztetten ez a különben jól karbantartott (és, mivel fából van, állandó karbantartásra szoruló) pavilon. Pedig festmény is van a mennyezetén. (Vinzenz Fischer, 1766.)

zoldoromhaz2.jpg

Azt ábrázolja, ahogy a Diana kedvenc őzét megölő Agamemnon király ellen támad a dühös istennő a mennyekből két szarvas által vontatott harci szerekén. Meggyőzi Aioloszt, a szelek istenét, hogy ne engedje tovább a király hajóját Aulisból, s ott bóbiskoló Neptunus (Poszeidon?) is mellé áll (ül), mert álmatagságával azt jelzi, hogy ő meg tengeráramlatot nem ad a hajók távozásához. Diana követeli Agamemnontól, hogy lányát, Ifigéniát áldozza fel neki – ő is ott van a képen két barátnője társaságában. (Azt már nem mondja el a freskó, hogy végül is mi történt a hölggyel. A befejezés a mítosz az volt, hogy megkegyelmezett neki, viszont Aulisban papnőjévé tette őt.)

Ferenc bevezető mozzanatként egy masszív, immár kőből épült Concordia-templommal egészítette ki a fenti szűkös hagyatékot. (Cavaliere Guiseppe Alessandro Moretti, 1795.) (Concordia a megszemélyesített egyetértés istennője volt a legfőbb lények és az emberek között. I. Ferenc nyilván úgy gondolt magára, mint az istennő földi helytartójára, hogy ti. ő a felvilágosult uralkodó, pozitív ellenhatása a francia forradalom szörnyűségeinek.)

concordia-compressor.jpg

De ennek sem volt több funkciója, mint a másiknak. Bár kör alakú, ez is nyolc utacskának akart szabad látást adni. A felvilágosodás korában, az empire, meg a klasszicizmus alatt is több ilyet kis körszentélyt emeltek a fogalmat megszemélyesítő istennőnek. De ennek is az lett a sorsa, mint a Zöld Örömháznak, mert nemsokára megépítették a parkot átszelő csatornát, s annak túloldalára került, ez a terület már tényleg a határban van, s most számkivetve áll ott, nem is nagyon látogatja a nép.

Ferencnek az volt az elgondolása, hogy az akkoriban divatossá váló angolparkká fejleszti fel a területet. Ez azt jelentette, hogy a nagy facsoportok között széles és hosszú mezőket hagyott, most is ebből áll a park.  Ne keressünk sehol mértani világossággal kialakított virágágyásokat, mi több, virágokat sem, csak azok jutnak nekünk, amelyek tavasszal a fák aljában sárgállnak és fehérlenek, elveszve a fűben és az árnyékban.

A hely jellegzetessége pontosan az, hogy olyan, mintha a természetben járnánk, csak éppen minden láthatatlanul rendben van benne tartva, világosan elhatárolva egymástól az egyes tájelemeket, vagyis az erdős facsoportokat a tisztásoktól, s időnként egy-egy vízfolyás kanyarodik végig közöttük.  Parlagfű, gyom, gaz nincs, viszont töménytelen mennyiségben szaglik a medvehagyma. Jellegzetes fákban sem csodálkozhatunk: ez nem egy arborétum, bár annak is ki lehetett volna építeni. Főleg a hatalmas, kérgevesztett platánok azok, amelyek mélázásra késztetnek minket, már csak azért is, mert ilyen vastag törzzsel már több, mint száz éve állhatnak itt. Tiszteletet nekik!  

platan-compressor.jpg

Viszont van északon, hátul egy hatalmas tó. Nézzük meg (ha már elvetődtünk a Concordia-szentélyhez) az ezt tápláló csatornát!

csatorna-compressor.jpg

Ez a Forsmeisterkanal. Ferenc azért építtette, mivel az Schwechat folyó minden évben elöntötte az erdőt, s szabályozni kellett a vízhozamát, erre pedig azt látta jónak, ha vízgyűjtőnek kialakít egy hatalmas tavat a park északi végén. Ezt kellett táplálnia ennek a csatornának, s egyben levezetni a fölösleget a folyóból. 

A vízben nem találtam élet nyomait. Egy béka brekegése volt csak, ami arra utalt, hogy van ilyen, hal azonban nem hűsölt benne. Mintha csapvíz folyna a nyílegyenes mederben.

Mellette ballagva egy kis sziklaszigetecskét látunk pallóval. Ez semmiféle célt nem szolgál. 1798-ban betelepítettek ide egy „halászfalut” (Fischerdörfl), vagyis néhány kis faházat, ellátva azokat látványos halászati felszerelésekkel (csónakkal, hálókkal, iszákkal, horgokkal), s a felségek itt figyelhették az alkalmazottak nekik prezentált vízgazdálkodását. Ez persze nem lakóhely volt, mert a házakat eleve festményekkel pingálták ki. Ezekből semmi sem maradt, csak a satnya sziklák, meg a mögötte lévő kis csatornakanyarulat.  

Tovább haladva, a park északi vége felé van a „vízesés”.

vizeses-compressor.jpg

Ami enyhén szólva is túlzás, merthogy ez nem mást, mint egy mélyített meder, amelybe a csatorna szikrázó, széles sugárban dobja le a vizet:  Építésekor (kb. 1802) nem volt rajta híd, csak két oldalt a szfinxek. A hidat, ahogy olvastam, csak a múlt század elején építették ide, ezzel teljesen elrontva a hatást, mivel most úgy néz ki az egész, mint valami duzzasztómű, holott nem az. A víz mellé természetesen a tengeristen (Poszeidon, Neptunus) jár, aki komor tekintettel nézi a habokat és a csillogást:  

neptun-compressor.jpg

Ha innen jobbra tekintünk, egy régi kaput látunk a fák között: ez volt a park egyik bejárata. Mivel azonban az folyamatosan terjedt, ezt meghagyták romnak.  

A vízeséstől balra található meg a Ritterspiele, a „lovagi játékmező”.

loversenyter2-compressor.jpg

Ennek eredete 1791-ből indult, amikor megrendezték a parkban az első, középkort felidéző lovagi játékokat, a főszervező természetesen I. Ferenc volt. De hogy ez éppen itt történt-e meg az esemény, tisztázatlan. A jelenlegi helyet 1799-ben tervezték ide, 1802-ben fejezték be. A lovagi játékok kikoptak belőle, a lovasbemutatók (pl. különböző országok lovasságának a felvonulása) került a pástjára, de volt, hogy „római futamot” tartottak benne Ben Hur-módra.  

A középső, kiemelt részén volt az uralkodó és a meghívottak páholya, ahová elől, külön lépcsőn lehetett bejutni; a többiek körbeállhatták a pályát, ami 100 méter hosszú, 50 méter széles.

loversenyter-foepulet-compressor.jpg

Az épületek belsejében (most) semmi nincs, be is van kerítve az egész, nem lehet bejutni. (Már akinek.) A bejárati kapukat a verseny részvevői számára készített inspiráló lovagszobrok díszítik. Hátul pedig címerpajzsokat tartó oroszlánok ágaskodnak, jó középkori módon:

loversenyter-oroszlanja-compressor.jpg

Ha a tó felé haladunk, a csatorna fölött meredeken ívelő Gót-hídon megyünk át.

got-hid-compressor.jpg

Ezt 1803-ban kezdték el építeni, s 1809-ig tartott.   Díszítése csak a címerek fölött álló vért és sisak, a hatalom jelképeként pedig – nem, nem egy bunkó, hanem egy buzogány. Bár végül is ugyanaz.  

gothid_bunko-compressor.jpg

Tovább haladva magas sziklákat látunk magunk előtt. Ez a Grotte (barlang), ami egy meredek álsziklafalakkal bezárt tórészlet. 1801-1812 között épült, annyi volt a célja, hogy kilátópontot nyújtson. A barlangocska (egy lyuk) közvetlenül teteje alatt van. Évek óta nem lehet feljutni rá, mert tatarozzák, bár munkának semmi nyomát nem láttam benne.

grotta.JPG

E helyütt kétfelé fordulhat a vándor: vagy a kastélypark további részét akarja megtekinteni, s akkor délnyugat felé indul, vagy a Franzensburgot, a szigetvárat, s akkor északnyugat felé. Én most a déli utat követem.

to3-compressor.jpg

Végre itt állunk hát a mesterséges tó partján. Tekergős, szeszélyes partú víz ez, 25 hektáros felülettel, átlagos mélysége 1,5 méternél nem több, szóval belefulladni nem nagyon lehet. 1798-ban kezdték el a meder kialakítását, ami azt jelentette, hogy a rajta lévő hét sziget közönséges mező volt, a meder került alájuk. A tó mai, végleges alakját 1841-ben érte el. A túlsó végén található mögött található meg a tó lecsapoló zsilipje, amely visszaereszti a vizet egy csatornán keresztül a Schwechat folyóba. Roppant látványos, egykor az uralkodók hajói úszkáltak benne, s szórakoztatták a meghívottakat madárvadászattal. Erre ma is lehetőség van. Kétféle csónakot lehet kibérelni max. egy órára. Az egyik a pedálos, a másik elektromos motorral bír. Az utóbbit javaslom, mert lábhajtással bejárni az egészet nagyon fárasztó dolog.  

to1-compressor.jpg

Sajnos, az élővilág szempontjából a tavat is üresnek találtam: összesen néhány óriásira nőtt pontyot vettem benne észre, akik a látogatók kenyérhéjait nyeldekelték, egyébként sem béka, sem sikló, sem más kisebb hal nem él meg benne. Még hattyú, liba, réce sem, ill. ez utóbbiból láttam pár darabot, de egyébként semmi. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy a vízben nincs élet, mert a vadkacsa is csak olyanból tud táplálkozni, ahol van kedvére való élő anyag. Itt meg eszerint nincs. Megjegyzendő, hogy az egész parkban nem találtam az emberen kívül egyetlen élőlényt sem, még mókusok sem szaladgálnak az utakon. Ehhez képest nagy meglepetés volt, hogy az egyik facsoportból a másikba egyszer csak átfutott egy őz. Hogy került ez ide? Rejtély. (Viszont legalább vaddisznó nincs.)  

to2.jpg

Ha már itt vagyunk a tó központi részén, láthatjuk a Franzensburgot, vagyis a Ferencvárat, de erről külön poszt szól, benne a világ legszánalmasabb idegenvezetésének bemutatásával. Elhagyjuk a büfét, elmegyünk a ladikolni vágyók kanyargó sora mellett, s vessük be magunkat az erdő nyugati részébe. Itt négy látványosság vár minket – bár ez a főnév túlzás az eredményeket tekintve.  

Egyrészt itt van a Haus der Laune (Hangulatház), vagyis hát a romjai.

rom-compressor.jpg

1798-ban épült tarkabarka, nyugtalan faldíszítésekkel ellátott, mai értelemben egzotikusan eklektikus egyemeletes épület volt. A furcsaságok múzeumaként funkcionált, pl. volt benne egy konyha, amelyet kis ördögök díszítettek, egyik szobában egy medikus és családjának a szobrai voltak otthoni állapotukban, de a központi rész a földszinten egy kis játékterem volt; az emelet egyik szobájában hangszerek és hanggépek szórakoztatták a népet, még a padló is kottákkal volt kirakva, de volt benne könyvtár és galéria, mi több, még egy borospincét is berendeztek itt (igen, az emeleten). A toronyból természetesen volt kilátás. Szóval egy vegyes összevisszaság volt, e korban ez is divat volt, ezzel akarták bemutatni, hogy a világot a feje tetejére lehet állítani, ne fogadunk el mindent adottnak, amit készen ád nekünk a sors. (Ezért volt borospince az emeleten, s ördögszobrok a konyhában.) Lett is miből rabolniuk a franciáknak 1809-ben. Ez után úgy-ahogy kijavították, de széthordott belső berendezését nem állították helyre, mint ahogy a külső falazat festését és díszítéseit sem. Így állt itt, értelmetlenül, aztán jött a II. világháború, amikor újra megrongálódott; de az emeleti része még állt, aztán csendben az is összeomlott néhány évtizede. Most céltalan rom, körbekerítve, merthogy életveszélyes.

Közelében áll a Rittersäule (Lovagoszlop, 1798).

lovagoszlop-compressor.jpg

Oszlopfője egy lebontott kápolnából került ide (Capella Specioza Klosterneuburgból), s már hétszáz éves. A többi része a lovagság szobrászati dicséretéről szól. Eredetileg itt egy nagy tisztás volt, tehát fenségesnek minősült a látványa; ma már nyersen körbenőtte az erdő, elveszik a fák között. S hol vannak már a lovagok?   

A Rittergruft nevű, építészetileg értéktelen helyen voltak, még mindig kifelé haladunk a kert mélyéből:  

lovagi-sir-compressor.jpg

Úgy néz ki, mint valami görbe hátú lóistálló (20 m hosszú, 8 m széles). A belseje átlátható, lezárt és üres. Eredeti neve Rittergau (Lovagsír) volt, valamikor 1790 körül épült, és jelképes sírja volt úgy általában az osztrák és Habsburg-párton álló lovagoknak. A bejárat fölött XV századi spanyol-osztrák címer állt, a belsejének a végén festett üvegfal eresztette át a napfényt (XV. század, áthozva ide a steyri plébániatemplomból), állítólag gyönyörű látvány volt, ha megfelelő napszakban jött hozzá a vándor; a falakon régi szentképek voltak, keretben, olajjal festve; a talajban pedig jelképes lovagsír, amit Mauerbachból hozattak ide. Ma már teljesen ki van ürítve az egész: az üvegfal és a képek elkerültek innen, a falfestés lepergett, a lovagi sír pedig a vár belsejében található meg a falba ágyazva. Még a Habsburg-címer is elment az ormáról. Teljesen értelmetlenné vált az egész, talán kocsibeállónak lehetne használni, ha autóval közlekedni lehetne itt.  

Jóval a tó nyugati vége felé gyalogolva (itt már tényleg alig jár valaki) egy hatalmas mező közepén egy három oszlopon álló építmény bámul ránk. Olyan, mint egy galambdúc, csak nagyban…

galambduc-compressor.jpg

Nos, nem tévedünk, tényleg az: itt valamikor egy mintagazdaság működött (zöldségek, kisállatok, kecskék, tehenek), természetesen ez is I. Ferenc ötlete volt, készült 1798-1804 között. De nem volt gazdasági funkciója, műparaszti dísz volt, ahová időnként a császári család kijött, hogy „érezze a falut”, persze, ezüst étkészlettel, damasztabrosszal és szalvétával. Aztán megunták, felszámolták, ez maradt belőle. És igen, ez egy galambdúc… (Taubenschlag).  

Az utolsó sziget felé tartunk: ez a Marianneninsel, ahol a Mariannentempel (Mária-templom) épült fel. Ez a legkésőbbi mutatvány a parkban. A sziget I. Ferenc teremtménye, aki 1809 után elkezdte kiterjeszteni a vizet ebbe az irányba is, s körbeásatta ezt a földdarabot. Az így létrejött itt 1840-41-ben épült fel a templom V. Ferdinánd feleségének, Mária Annának a tiszteletére. Valamikor híd kötötte össze a szárazfölddel, most nem lehet rá bemenni, még hajóval is nehézkesen. Mögötte ott van egy igazán autentikus rom:  

mariatemplom-compressor.jpg

Nem annak épült, nem, a benne lévő templomnak volt valamikor funkciója. Most a maga természetes valójában elhanyagolt, gazdátlan, nem jár oda senki, nincs is miért; bedőlt, csak a főfalai maradtak meg, s azok is elvesznek a barna faágak között. 

Kifelé haladva I. Ferenc mellszobra fogad minket egy oszlopon (Giovanni Battista Comolli, 1836).

dsc00867.JPG

Ezt azonnal felállították a császár halála után, a rajta lévő feliraton felesége, Karolina Augusta méltatja férjét, aki ide vonult vissza a politikai ügyek intézésétől, s neki köszönhető ez a látványvilág.  

Talán az olvasónak is feltűnt, hogy végső soron a parknak van egy furcsasága: tele van olyan építményekkel, amelyek immár semmire sem jók, s láthatólag nincs velük ellentétes célja a karbantartóknak. Ez igaz. Mert Laxenburg I. Ferenc kedvence volt, ő teremtette, de halálával (1835) a további munkálatok álma sírba szállt. Fia, V. Ferdinánd szellemi fogyatékos volt, s nagyon kellemesen elvolt szeretett Bécsében, ahol esernyővel grasszálgatott fel-alá, s boldog-boldogtalannal szóba elegyedett, vágyainak netovábbja pedig az a jó adat főtt gombóc volt egy kisvendéglőben, ahová rendszeresen kilopózott, amíg le nem szoktatták erről. Neki nem nagyon hiányzott Laxenburg. Utódja, Ferenc József viszont Bad Ischl-t preferálta, ide csak Sisi, vagyis Erzsébet királyné szokott kilovagolni Bécsből és hosszú futóköröket tenni, építkezéshez viszont nem volt pénze, mert azt a férje biztosította. Csak nem erre. Így aztán a látványosságok szép csendben kezdtek kiürülni, felszámolták, elhanyagolták és lebontották őket, már csak a bécsi polgárok jöttek ki ide grasszálni (ez a kezdetektől meg volt nekik engedve), meg a Ferencvárat nézegetni kívülről-belülről. A köztársaság nem fektetett bele több energiát, mint ami a szinten tartáshoz kellett, s láthatólag most sem az a nagy cél, hogy ebből legyen még valami a mostani állapothoz képest. Tartalmatlan, fáradt, értelmetlenné vált, csekély művészi értékkel bíró, romlott építmények mellett baktatunk el, s közben gondolhatunk a régi szép időkre, amikor itt még nagyúri, vállszalagos-egyenruhás, ármányos-szerelmes mondén élet zajlott, s nem árasztotta el a rövidnadrágos, pólós nép, amely türelmetlenül a központi büfé mellett tolong, hogy felhajtsa a sörét, meg virslit és a Debrezinert, a németesített debreceni kolbászt egye mustárral vagy curryszósszal, a maradékkal meg azt a néhány dagadt halat etesse, amelyek a part közelében tanyáznak.    Rezonálhatnánk a mostani látványra a mozgalmi dallal: „Miénk e föld/erdő, mező/, kalásza, virága/nékünk terem…” (Kalász nincs. A többi stimmt.)

latkep1-compressor.jpg

Ferencvár

Ha már bebarangoltuk a laxenburgi kastélykertet, ideje figyelmet fordítani a főlátványosságra. A tó központi szigetén áll egy várszerű építmény, amelyen messzire látszik, hogy mindenre jó, csak védelmi feladatokra nem; túl sok benne a kiugró, funkciótalan torony és bástya, de az egész olyan kicsi… Egy „kis vár” akkora, mint a gyulai, tehát van valami elrettentő ereje – ennek meg nincs.  

20190420_151124-compressor.jpg

Nem is csoda: mert ez is I. Ferenc teremtménye volt, mint az egész park, innen is van a neve, hogy Franzensburg, azaz Ferencvár. Ahogy a parkalakítás megkezdődött, úgy rajtolt el ez is. 1798-ban kezdődött az építése, az első látogatói csoport október 1801. október 17-én érkezett ide. De ez nem azt jelentette, hogy készen lett volna, csak a főfalak álltak: mai, végső alakját 1836-ban nyerte el, vagyis I. Ferenc halála utáni évben. Addig ő maga folyamatosan tervezgette és fizette azt, sokszor személyesen felügyelte a munkálatokat. A mű mérnöke Michael Riedl volt, a „várkapitány”. Eredetileg két részből állt, két szigeten; aztán a köztük lévő csatornát feltöltötték, s összeépítették a szárnyakat. Volt olyan gondolat, hogy ide híd vezessen a park tengelyéből, de Ferenc elvetette ezt, hogy megőrizze a hely misztikusságát: kompot teremtett helyette, ami 1811-ben lett kész. Ma is működik, 0,6 € a viteldíj. Hátul van híd, de ahhoz nagyot kell kerülni – igaz, hogy e kitérő nélkül nincs értelme azt mondani, hogy ismernénk a parkot.  

20190420_124839-compressor.jpg

Az eredmény kívülről még csak a korabeli ízlésnek megfelelő vicces, ártalmatlan álerőd, divatja volt ezeknek e korban, s gazdagéknál később is. (Ld. a Bory-várat Székesfehérvárott.) De mi értelme volt? Ebben akart volna lakni a császár? Hiszen volt már két palotája a kert elején!  

Nem, nem ez volt a cél. Ferencvár nem lakhatási célra jött létre. A császárnak az volt az ötlete, hogy kialakítsa benne családjának dicsőségcsarnokát, amelyben a főszereplővé ő maga lép elő. Ennek különös lendületet adott az, hogy 1804-ben kénytelen volt belátni, miszerint ő ugyan címe szerint választott császár (ti. a Német-Római Birodalomé), csakhogy az már tényszerűen nem létezik, ezért létrehozta az örökletes Osztrák Császárságot. (A birodalmi császári címről 1806-ban mondott le.) Ezzel az építménnyel akarta bizonyítani azt, hogy bár az Osztrák Császárság új állam Európában, azonban a Habsburgok korábbi működésének a szerves teremtménye. Lendületet adott ehhez az, hogy végül „legyőzte” (vagy inkább sikerült túlélnie) Napóleont, s innentől kezdve a „haza atyjaként” tündökölhetett. Összefoglalóan azt mondhatni, hogy az építkezéssel az új császári dinasztia iránti hűségturizmus kialakítása volt a célja. Ehhez kellett a historizáló környezet.  

20190420_133326.jpg

Ez utóbbi – szerintem – hiba volt. Ha a Habsburgok apoteózisát akarta téglákkal és kövekkel megvalósítani, ahhoz jobban illett volna egy korabeli, „modern” építmény, fölösleges volt ezt a Disney-filmekbe, vagy világkiállítási mutatványszámba menő sikkes giccset felépítenie.

Mindegy: így alakult. Senki sem mondta, hogy I. Ferenc valami nagyon okos vagy jó ízlésű ember lett volna, még az elfogult történetírók sem veregették meg emiatt palástos vállát. Lássuk inkább a fura végeredményt.  

20190420_124826-compressor.jpg

Kezdjük az anyagokkal. Ferenc igyekezett energiatakarékosan megoldani az építkezést. A műváracs köveit részint a Klosterneuburgan lévő, lebontott Capella Speziosa adta, de vannak benne a Waldhausen kolostoraiból is anyagok. A kastély belső berendezése is főleg lebontott és/vagy elhagyott, elhanyagolt templomokból, kolostorokból, kastélyokból szállingózott ide részletekben, beleértve ezekbe a festményeket is; Riedl elszántan vadászott az ideillő eredeti tárgyakra, s császári megbízója kérésére, hogy ezeket adják el neki, a tulajdonosok általában nem tudtak ellenállni. Néha ajándékoztak is neki ezt-azt, ha kiérezték Riedl szavaiból ezt az igényt. A maradékot persze le kellett gyártani, az emeleti magyar terem mennyezete pl. Egerből származik.  

20190420_133301.jpg

Szemléljük meg a beltéri egységeket. Itt azonban egy kicsit meg kell állnunk, s némi magyarázatra szorulnak a következő illusztrációk.  A termekben tilos fényképezni. Ez nem azt jelenti, hogy a bejáratnál van egy tábla, rajta vörös sávval áthúzott fényképezőgép – nem, ez minden szobában ki van pakolva. Úgy féltik a látnivalókat, mintha az 51-es körzetben lennénk. (Ott őrzik az UFO-kat.) Ettől függetlenül annyit fényképezhettem volna, amennyit nem szégyellek, viszont semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy nap kapjak Bécsből valami idézést a kerületi bíróságra, fizetési felszólítással. Ezért úgy döntöttem, hogy részint Ferencvár honlapjáról, részint hivatalos osztrák kormányzati portálokról szedem le a képeket. Ezekért már csak nem haragudnak meg.  

20190420_133539.jpg

S hogy miért tudtam volna fényképezni? Mert az az idegenvezés, ami itt volt, világ legszánalmasabb mutatványaként maradt meg a fejemben.  Kalauzunk egy hatvan év körüli, halálosan fáradt, unott, lelketlen és közömbös úriember volt, szakállban, akinek láthatólag élete tragédiája volt, hogy naponta ötször a vállára kell vennie ezt a keresztet. Összegyűjtötte a népet a bejáratnál, ahol két borzalmas minőségű, bamba, festett gipszkatona állt a landknetch-ek reneszánsz szerelésében. Közéjük plántálta magát, majd németül, magyarul, angolul, csehül és szlovákul felajánlotta, hogy aki akar, kaphat tőle audioguide-ot, vagyis fülhöz szorítható készüléket, amelyben egy hang gombnyomásra eldarálja, hogy ahol vagyunk, mi van. Egyszer használtam ilyet, a varsói Zsidó Múzeumban, akkor elegem is lett belőle, mert a szövegre figyeltem, és nem a látnivalókra. Tehát mi nem kértünk. Viszont mindenki más igen, kivéve néhány német turistát. A látogatók fele egyébként magyar volt. Eredmény: mindenki bekapcsolta a készüléket, s öt perce múlva mást sem lehetett hallani, mint a gépekből kiáramló beszédet, amely leginkább olyan volt, mintha harminc ember motyogott volna magában. Ezek után elindultunk. A gépek terelték a népet, nem az idegenvezető. Ő minden teremben megállt, s elkezdte letekerni az odaillő szöveget, szeme üres, hangja fásult volt, mozdulatai minimalistán letisztultak. Viszont, mert szinte mindenkinek a fülén ott volt a miskulancia, senki sem figyelt rá, mi több, a társaság szabad molekulák módjára elkezdett összevissza mászkálni, egyesek lemaradtak, mások behatoltak a következő termekbe, ilyenkor össze kellett őket szedni és visszaterelni, csak éppen nem hallották, hogy mit akarnak tőlük, mert a gépre figyeltek. Végül az úr feladta, s már csak vonszolta magát egyik teremről a másikra, nem tudott még szemkontaktust sem teremteni a csoport tagjaival, mert ő volt az, akit a kutya sem érdekelt. Egyszerre volt lehangoló és röhejes az egész: volt egy ember, aki el akarta látni a feladatát, de nem hagyták, s röhejes, mert a géppel a fülén mindenki úgy viselkedett, mintha távirányítás hatása alatt lennének. Így hát szegény idegenvezető annak a pár németnek magyarázott valamit, akik figyeltek rá. De azokat meg untatta az élettelensége. Volt szoba, ahol gyakorlatilag magában beszélt…  

20190420_133945-compressor.jpg

Első helyiség a bejárattól balra lévő fegyverterem (Waffensaal), amelynek fehér falain geometriai alakzatokba rendezett dárdák és kardok a bécsi császári arzenál lerakatából, meg legatyásodott grófi kastélyokból kerültek ide, mint történelmi hadikacatok.

 

waffenhalle_web2014.JPG

Eredetileg nem itt voltak elhelyezve, ide kb. 1830 körül kerültek át egy másik teremből. 1871-től kezdve még csökkentették is a számukat, mert egy részüket átszállították a bécsi szépművészeti múzeumba. Középütt II. József háromnegyedes méretű lovasszobra. Hogy honnan került ide – ki tudja?

Utána következik egy kör alakú márványterem, ahol a korábbi Habsburg-uralkodók valós méreteket szintén háromnegyedes arányban súroló szobrai állnak minket körbe, természetesen Ferenc uralkodásáig bezárólag.

habsburgersaal_web2014.JPG

Úgy olvastam, hogy egy részüket Peter és Paul Strude alkotta meg 1696-1715 között, s nem itt álltak, hanem Bécsben, egy könyvtárban, majd a Belvedere Palotában, innen hozatta őket ide I. Ferenc, majd maga is faragtatott hozzájuk még párat.  

A következő termek egyszerre fenségesek, unalmasok és csüggesztőek. Fenségesek, mert a falak másból sem állnak, mint nehéz, geometria mintájú, leveles ónémet faragványokból, a mennyezetek pedig mélykazettásak; minden sötétbarnában úszik; élénkítő látványt csak a színes, festett ablakok adnak. S mindezt kb. 5 méteres belmagasságú terekben, amely egy kastélyhoz képest nem túl impozáns méret. A faborítású falakon harmadosztályú festők negyedosztályú festményei csüggnek, mintha zsibvásáron szedték volna össze őket, a fakó portrék minősége leginkább arra a Ferenc József-olajnyomatra hasonlít, amelyet Švejk kocsmájában összeköpködtek a legyek.

ersterempfsaal_web2014.JPG

A termek tartományok szerint tematikusan vannak összeállítva, bár én ezt nem kifejezetten tapasztaltam: kissé zavaros történelemszemlélettel lettek egymáshoz társítva a portrék. Az emeleten lévő magyar teremben sincs semmi érdekes, ugyanaz, mint lenn. Egy pozsonyi koronázási festményre emlékszem belőle. Egyik terem olyan, mint a másik, még akkor is, ha az egyikben van egy trónszék baldachinnal. Itt sosem trónolt senki.  

Ez alól kivétel a Lotharingiai terem (Lothringersaal), amelynek falain végre nem fa van, hanem selyemtapéta, oldalt a Habsburg-Lotharingiai család addigi jelesebb tagjai, élükön természetesen I. Ferenccel, aki mellett két fia áll: jobbra tőle a majdani V. Ferdinánd királyunk, a másik oldalon Ferenc Jóska apja, azaz Ferenc Károly főherceg.

lothringersaal_web2014.JPG

Ők hárman folyamatosan előkerülnek amúgy is mindenütt, különösen a Ferenc és Ferdinánd testvérpár. Nem mondom meg, hogy hol vannak, tessék megtalálni őket. Látszik, hogy a festők minden megtettek Ferdinánd értelmes emberi leképezése érdekében, de ők sem tudtak mit kezdeni renyhe, bávatag arcával és élettelen szemével, minden képen úgy néz ki, mint aki éppen állva aludni akar. (Az I. Ferencről szóló középső képet vagy Friedrich von Amerling, az udvari festő készítette, vagy utánozták a híres, ülő császári portréját. Mert a stílus, színkezelés, minden ugyanaz.)  

lothringer_saal_portraits.jpg

Én magam egy másik teremben egy nagy festményre is felfigyeltem, ami Lipót és Szobieszky János összejövetelét ábrázolta a felszabadított Bécs alatt. Rondán végződött találkozó volt, de a méretes képen még csak a bevezető képsort látjuk. Persze mellette se név, se cím, se dátum. És ez is kopottas.  

Az udvarra nem kell figyelmet fordítani, kavicsos kis semmiség, középütt egy álkúttal, vagy valódival, amit betömtek – mindegy. Még idétlen látványosságként mutogatnak egy templomos lovagnak beöltöztetett fafigurát egy kőteremben, amelynek fél karját mozgatni lehet azzal a pedállal, ami a bejárat mellett van. Ilyenkor csörög a lánca. Hihetetlen, hogy az emberek miben tudják örömüket lelni – már rég elmentünk, amikor még mindig nyomkodta a tömeg a pedált. Az erről szóló képet a jó ízlés nevében nem rakom ki.   

Az idegenvezető még megmutatott nekünk az egyik teremben egy fából készült körasztalt, amelynek a közepén körbepörgethető fémpálca lebeg. 24 rubrika van az asztal szegélyébe festve-vésve, mindegyikben valami magvas aforizma olvasható. Hogy pontosan mire jó a tű megpörgetése, nem tudni, mint ahogy azt sem, hogy mi van akkor, ha valahol megáll. A melki apátságból került ide, valami társasjáték része lehetett.   

Ezekkel a látványosságokkal a vár elérte végső fejlődését, mert Ferenc halála után a további dicsőségek emlékeinek felhalmozása abbamaradt. Utódja, a már említett I. Süsü semmivel sem járult hozzá a birodalom fejlődéséhez, személyisége csak elmekórtani körökben kelt érdeklődést. I. Ferenc József meg mit tudott volna önmagáról ide pingáltatni-faragtatni? Jó, Novarát igen – nagy dolog volt legyőzni Európa egyik legkisebb államát, amelyik aztán mégis elragadta tőle Észak-Itáliát. De a dicstelen tavaszi hadjáratot? A kézcsókot I. Miklósnak? Csatajeleneteket Solferinóból, Magentából, Königgrätzből? A kínos magyar kiegyezést? Miksát, aki kivégzőosztag előtt csuklik össze Mexikóban? Rudolfot, az öngyilkost? Egyedül Boszniát vehette volna elő, de elég sovány haditett volt bevonulni egy kiürített tartományba. Ferenc József nem forszírozta hát az ügyet Laxenburgban.  

Nem volt mit.

20190420_160321.jpg

A znojmói panoráma

Gurultunk haza Brünnből, s útitársam felveté, hogy ha már itt megyünk el Znojmo mellett, ugorjunk be oda kicsinyég. Estefelé jár az idő, az igaz, de mit vesztünk ama két órával, amit eltöltünk ott? Még elcsíphetjük a legszebb alkonyi fényeket, akkor a legsejtelmesebbek a falak, amikor vöröses barnába öltözködnek. Hát legyen; bekanyarodtunk Znojmóba (régi, általunk jobban ismert német nevén Znaimba), hogy megnézzük a világhíres panorámát.

Mert Znojmónak ez a nagy látványossága: a várfal, amely a Thaya folyó meredek völgye fölött három ágban nyúlik ki. Középső része az, amely a Szent Miklós-templom és az árnyékában meghúzódó Szent Vencel-kápolnát tartja; két oldalt két kikönyöklő erődfokról lehet rájuk pillantgatni, de mindegyik átfogó panorámát biztosít a völgyre, s egymásra is. Hát ezért dőlnek ide a népek, másért – sajnos – nem. Pedig a városnak vannak további kedves értékei, apróságok, szöszmöszök, de a turizmus számára csak ez a három várfal a fontos, mert ezek a jó fényképtémák. Mi csak az idő hiánya miatt szemléltük meg ezt, de én még vissza fogok ide térni, hogy a városról további érdekességeket meséljek el. Most azonban maradjunk a könyököknél.

Znojmo főterén parkoltunk le. Augusztus vége volt, unalmas hétvégi alkony. A nagy, kopár, kövezett téren sehol egy ember… Pedig ez tényleg a belváros, van itt tűztorony is!

20180817_190807.jpg

Mielőtt arra a szorongató érzésre jutottunk volna, hogy itt neutrontámadás söpört végig, előbóklászott valahonnan két rendőr, s ebből megértettük: itt még van élet! (A következő két fotó útitársamé: T.M.F.B.S.)

57125786_590021788165091_1783274797870874624_n.png

57398572_692870081130158_6417851020595953664_n.png

Elindultunk a főtéren át a vár felé, ahol két kislány egy mozgóbüfében fagylaltot árusított. Hogy kinek és miért pont itt és ilyenkor – rejtély volt. De a fagyi finom. Én nem ettem, útitársam elmondásában közlöm e élményt.

A vár bejáratánál egy sörgyárra bukkanunk. Nocsak. Sörgyár, itt, a város közepén, műemléki környezetben, mindennek a tetején? Mikor kerül ez ide?

20180817_191130-compressor.jpg

1709-ben. Az 1050-ben épített s folyton fejlesztett mord vár addigra már minden stratégiai jelentőségét elvesztette, elkezdték lebontani a falakat, szóval, nem sok mindent találunk a páncélos középkorból. Ekkor kezdett idetelepülni a városban 1278 óta működő sörgyár, amely felfalta a vár területének egy részét. Hivatalosan 1720 óta főzték és mérték itt a sört. A katonaság végleg csak 1725-ben vonult ki a többi területről, arra meg Fischer von Erlach építtetett magának egy háromszárnyú barokk kastélyt. (Ma múzeum.) A serfözésre vonatkozó múlt idő jogos: mert már nem. Ahogy olvastam, a környezetvédőknek elegük lett abból, hogy a gyár teherautói szétbarmolták a kövezetet és a repedeztek miattuk a műemléki falak, ezért a gyár 2005-ben csendben elhurcolkodott innen Brünnbe: ott termelnek, ott palackoznak. Hogy a régi dicsőség hátrahagyott helye mire jó most, nem tudom: élettelennek tűnt az egész, olyannak, mintha itt semmi sem lenne a múlt emlékein kívül. Talán majd egyszer múzeumot fognak nyitni benne.

Mellette egy vékony, szinte ösvényszerű kőjárat indul ki a vár első fokára, oda, ahonnan a legtöbb fénykép készül. Felmegyünk egy toronyba, ott vár ránk egy információs pult, de amúgy az átjárás szabad. Ha innen egy lépcsőcsigán leereszkedünk, máris ott vagyunk a sík téren, a vár egyes számú fokán, s lehet gyönyörködni a látnivalókban.

Mielőtt azonban ebbe képileg illusztrálva belemerülnénk, nézzük meg a Szent Katalin-kápolnát a bástyafok közepén, amely egy kiugró sziklán gunnyaszt. Ez egy rotunda, vagyis kör alakú imahely, cseh neve is ez: Rotunda svaté Kateřiny.

20180817_192330.jpg

A történelemtudomány még adós azzal, hogy pontosan mikor jött létre, de mindenki az XII. század első felére datálja. Benne a szintén eme korszakból, tételesen 1134-ből származó falfestmények vannak, amelyeket, mert záróra volt, nem tudtuk megnézni. De mi úgyis a panoráma miatt tértünk be ide… A rotundát 1555-ig egyházi célokra használták, de a hívek valahogy nem tudtak vele igazán azonosulni, fura, szokatlan formája miatt Pogány-várnak nevezték, azt hitték, hogy még a kereszténység előtti időkből maradhatott itt. Az XVI. sz. közepén hirtelen megtorpant a hitbeli lendület (reformáció!), s megvette a város. Azonban a rotunda e tájban még nem volt ilyen magányos, mint most; ilyenné akkor lőn, amikor 1709-ben elkezdték építeni mellette a sörgyárat, s lerombolták a körülötte ágaskodó falakat. Ím, a gyalázatos vég: istálló, műhely, majd táncterem és sörbár lett. Csak 1888-ban kezdték el rekonstruálni addig elhanyagolt freskóit. Jelenleg csak látványosságnak számít, belépti díj ellenében megtekinthető.

Akkor jöjjön a várva várt panoráma! Először is a főlátványosság kell nekünk, a két templom:

20180817_191432.jpg

 

Alattuk van a Thaya folyó völgye. Jobb oldalon két magas, fával borított domb között a felduzzasztott víz kéklik. (Ezt máshonnan fényképeztem le, a Szent Vencel-kápolna oldaláról.) 

20180817_194821.jpg

Ide valami jó kis szabadstrandot lehetne elképzelni, de nem láttam erre utaló jelet. Talán a horgászok értékelik a leginkább a látványt. Hal lehet bőven. (Csehország tele van tavakkal, a többségük mesterséges, az XVIII. században futott fel a halgazdaság, ezért is van a cseh ételek közt annyi pontyos, csukás, harcsás finomság.)  

Velünk szemben lankás domboldalak zöldellnek, rajtuk kis házakkal. Mondhatnánk erre, hogy zártkerti övezet, s ezzel nem tévedünk sokat. Bukolikus a hangulat az apró, mármint felülről apró építményekkel, de ez még a város része, ám láthatólag nem sok köze van a belterülethez, inkább pihenőövezet.

20180817_192144-compressor.jpg

Nem tudom, hogy hol halhatott meg a mi Zsigmond királyunk 1437. december 9-én, amikor éppen a várba bezárkózó feleségét, Cillei Borbálát akarta a családi béke helyreállítására bírni a diplomáciai eszközök kimerülése után, magyarán: épp zordan ostromolta a várat. Zsigmond már öreg volt és fáradt, betelt az ideje. Felvette az utolsó kenetet, misét rendeztetett a lelki üdvéért, letelepedett trónjára, felöltötte a császárságának kijáró öltözetet, aztán egy nap múlva teljes uralmi felszereltségben örökre elszunnyadt. Lehet, hogy a vár másik oldalán történt a dolog, erre még nem jöttem rá. Én azonban itt, e dombok között képzelem el ezt az eseményt.

Mint ahogy azt is itt képzelem el, ahogy 1304-ben fejjel lefelé lógott a sátrában. Akkor éppen nem a feleségével, hanem a cseh királlyal, ill. annak egy helyi érdekeltségű rablólovagjával volt baja neki, meg az osztrák hercegnek, ezért (magyar seregekkel együtt) ostromzár alá vette a várat. A viadal több szempontból is eredeti volt, mivel cseh földön itt vetettek be először ágyút. Sokol lovag, teljes nevén Lamberg János és pusztításban hű társa, Kunstatt Henrik (más néven: Hynek) eredi módját találta meg annak, hogy elvegye a császár-király kedvét a további piszkálódástól. „Sólyom” és „Sovány ördög” (ahogy nevezték őket) hordókban halmozta fel az ostromlott vár lakosságából kiürült bélsarat, s ezt legörgették az ellenség táborába. Az egy dolog, hogy a szétszakadó ócska hordók büdösek voltak, de nem ez volt a cél, hanem a vérhas kiváltása. Tökéletes volt a siker: Zsigmond éppen úgy elkapta a nyavalyát, mint a vele együtt harcoló IV. Albert osztrák herceg. Amikor már nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy dögrováson vannak, Bécsből hozatott nagyhírű orvosuk (nevét nem tudom) eredeti kúrát vetett be. Úgy gondolta, hogy a vérhas eredménye ugyebár alul hatol ki az emberből, mert a belekbe szorul a rossz levegő; ha tehát a páciens kihányná vagy kilehelné a kórt, akkor az nem érné el a béltraktust. Ezért a két uralkodót felfüggesztette egy-egy kötélre fejjel lefelé. IV. Albert nem bírta a strapát, ő kilehelte a lelkét az első nap után; Zsigmond túlélte. Hogy az orvossal mi történt ezek után, azt nem tudom, de hogy nem kapott ezért díszoklevelet, az biztos. Zsigmond számára különben bukás volt az ostrom, a várat nem sikerült bevennie.

Lankák, mezők, házacskák… Köztük a császár fejjel lefelé, miközben hány és láza van és félrebeszél… Dögletes szag és hullák mindenütt… Fenn a röhögő rablólovagok… Hát, ez is megérne egy filmet!

20180817_192535.jpg

De menjünk vissza, s forduljunk a két templom felé. A Szent Miklós (Chrám sv. Mikuláše), a nagyobbik, tisztes gótikus iparosmunka (építés: 1338), belülről különösebb látnivalója nincs, benn góttal vegyes a barokk, amelyre persze a sűrűsödő alkony félhomálya is rátett, bár a nyitott ajtón át sejtelmesen zúdult be a lebukó tűzgömb fénye:

20180817_194523.jpg

Megjegyzendő, hogy tornya nem eredeti munka, 1850-ben avatták fel. Kis történelemhamisítás, mint nálunk a Mátyás-templom, de jól néz ki. A templomban ravatalozták fel a halott Zsigmondot, mert ezt a várat a halála után sikerült bevenni.

Mellette a kis Szent Vencel (Kaple sv. Václava) gubbaszt (1520-ból) közvetlenül a várfalon. 

20180817_194326.jpg

Van egy kis fedett keringője, ahonnan megnézhetjük, honnan jöttünk ide:

20180817_194747.jpg

A belseje ennek sem túl jelentős, annyi benne csak az érdekesség, hogy két emeletből áll: alul van a Szent Vencel, fenn a Szent Anna kápolnarész. Ilyen sincs sok Csehországban, sőt, a világon sem.

20180817_194627.jpg

Ha pedig ezen is túlmegyünk, néhány kis utcán át egy kapun keresztül kiérkezünk az utolsó teraszrészre.

20180817_195310.jpg

20180817_200455.jpg

Ez már tényleg az: nagy, sík parkolószerűség, csak éppen autó nincs benne, egy étterem üzemel a sarkában, egy meg alatt. Ismét megtekinthetjük a helyeket, ahonnan jöttünk, s megállapíthatjuk, hogy bár a látvány itt kevésbé meglepő, de még mindig pihentető a szemnek. 

20180817_200029.jpg

Ez azt jelenti, hogy lepillantva észlelhetjük: szőlőtőkékkel rakták tele a domboldalt (pont, mint Kutná Horában), középén, a szalagosan kanyargó sétaúton pedig egy Kálvária-szobor áll. De erről már hadd beszéljem útitársam, T.M.F.B.S., aki így ragadta meg ezt. Fekete-fehér, de akkora már besötétedett, a táj is ilyen lett.

istvan.jpg

Mi pedig – ó, bánat! – hajthattunk haza.

A Bledi-tó

Ha a Bledi-tónál akarjuk eltölteni a napjainkat, de úgy, hogy nappal is szeretnénk ott lenni, akkor adok egy jótanácsot: óvakodjunk attól, hogy a tó templomsziget felőli oldalán foglaljunk szállást. Valami turisztikai zseni ugyanis kitalálta, hogy a szigeten lévő templomocskában a semmiért nem lehet belépőjegyet árusítani, viszont az oltár előtt ott lóg le a harangkötél. Azért szedik be a pénzt, hogy a turista megrángathassa azt. Ennek következtében az egész környék alkonyatig zeng a harangszótól. Ez egy bizonyos idő után ingerültséget vált ki a vándorból… 

Maradjunk csak meg a jó öreg Bledben. A városka négy részre oszlik: a szállodanegyedre, az óvárosra, a vár alatti lévő lakóegyedre, továbbá a szállodák mögötti lakóövezetre. Az elsőn nincs mit nézni, sokaknak nem tetszik a szalagépületek látványa, nekem nem volt velük bajom, mivel némi egyszerű dinamizmust hoztak be a hajlékony színekkel elöntött, festői környezetbe:

20180526_113405.jpg

A vár alatti óváros a domboldalon álló templomból, körülötte öreg, de szépen karbantartott házakból áll: 

20180525_113357-compressor.jpg

Van itt továbbá egy csüggesztő buszpályaudvar; ha pedig kifelé, a vár háta mögé megyünk innen, a házak és a lakók minősége leromlik.  

A szállók és az óváros között van az elegáns rész, csak azért nem hívom villanegyednek, mert ilyenek itt nemigen vannak, inkább egy jól szituált, modern építkezésű környék. De bárhol ütjük le a sátorfánkat, a vízpart 15 percre bárhonnan elérhető; de ennyi idő alatt az egész várost át lehet szelni gyalog. 

A tó megismeréséhez egy nap szükséges, feltéve, ha az a célunk, hogy körbejárjuk. És legyen az. Mert autóval reménytelen a kísérlet: egyrészt tilos; másrészt a tónak a várossal átellenben lévő végén, ahol a szabadstrand van, kialakíttatott ugyan egy parkoló, de ott vagy találunk helyet, vagy nem, s mivel sokan gondolják ezt végcélnak, zsibbasztó torlódás vár ránk. (Már csak azért is, mert a helybeliek innen tovább akarnak menni, fel, a hegyek irányába, s nekik szintén csak ez az egyetlen út áll a rendelkezésükre.) Leparkolni egyéb helyen a tó mellett tiltva van. 

Kezdjük hát sétánkat Bled belvárosából, onnan, ahol a vár néz ránk a sziklájáról. Megtekinthetjük a domboldalon álló templomot (neogót stílus, belülről nem érdekes):

20180525_182942-compressor.jpg 

A parton előbb a városi fizetős strand fogad minket. Aztán elhaladunk egy-két reprezentatív üdülő előtt (egyik kertjében érdekes szobrokat láthatunk), az egyik parkjában épp egy kutya akar szétmarcangolni egy nőt:

20180525_115502.jpg 

Majd rákanyarodunk finoman a kikötőre és a szabadstrandra. (WC!) Előbb azonban megnézhetjük Alaksandar Zarin 2015. október 9-én felállított Mihajlo Idvorski Pupin szobrát.

20180525_122125-compressor.jpg

A nevezett személy (1858-1935) fizikus és elektromérnök volt az USÁ-ban, és soha az életben nem járt Bledben, függetlenül attól, hogy a település 1921-ben díszpolgárrá avatta. Hát akkor meg mit keres itt? A válasz ez: 1919-ben el kellett dönteni, hogy Bled és környéke hová tartozzon: Ausztriához, vagy a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz? Pupin az utóbbi mellett kardoskodott, és propagandájával sikerült is elérni a célját. A szobor egyébként a Szerb Köztársaság adománya, a náluk lévő eredeti mű másolata. (Ebben egyébként van egy lenge kis kulturimperializmus. Merthogy Pupin szerb volt. A szoborral tehát Belgrádból jelezni akarták, hogy kinek köszönhetik azt a blediek, hogy itt még mindig szlovénül beszélnek. Nem maguknak, hanem egy szerbnek...)

Van még pár hely itt-ott, ahol bele lehet ereszkedni a vízbe, ha bátrak vagyunk, de több a tiltó tábla, mint a vízben a hullám. Innen érdemes megközelíteni a szigetet gondolával.

20180525_120840.jpg

Nem így hívják ezeket a kb. 10 főt befogadó, egyetlen lapáttal hajtott szállítóeszközöket, de a lényegük olyan, mint a gondoláknak, csak nagyban. A viteldíj drága; de elég a végén fizetni, amikor visszajövünk. Üljünk bennük türelemmel, s ne álljunk fel, mint jelen sorok írója tette, ami miatt az egész veszedelmesen kibillent a helyzetéből, és a tó tiszta tükrét sikolyok hatották át, továbbá mindenki egymásba kapaszkodott. Mondta nekem kedvesen a dereglyés, vagy lapátoló, vagy hogyan hívják, aki maga is majdnem a vízbe esett, hogy nono, ez nem egy autó, itt nem lehet csak úgy fészkelődni. A mellettem ülő távol-keleti turisták ezek után felajánlották, hogy amennyiben átmegyek a túloldalra, ahol Anett ült, készítenek rólunk képet. Mondtam nekik, hogy ez kedves, de akkor át kell oda lépni, s megint jöhetnek a sikolyok… 

Anett teljesen kétségbeesett a fenti jelenet után. És ha befordult volna mindenki a vízbe, akkor mi lesz? Mondtam: én tudok úszni, s nincs messze a part. Jó, mondta, de ő belefulladt volna. Ugyan, feleltem, balatoni lány vagy. Igen, de nem akkor, ha 30 méter mély víz van alattam, mert már ennek a tudata lebénít. Legyintettem: édesem, ha az életedről van szó, erről rögtön megfeledkezel. A parton levetkőzünk, megszárítjuk a ruháinkat, napfürdőzőknek álcázzuk magunkat az alsóneműinkkel, aztán onnan nézzük, hogyan halásszák ki a hullákat a tóból. Alkony beálltával pedig – hogy ne legyünk feltűnőek gyűrött ruhánkban – hazasompolygunk… Meg van oldva a téma.   

A víz különben nagyon tiszta. Ha szórakozni akarunk, akkor figyeljük meg a turistákat, akik csónakot béreltek. Az egyik visszafelé fordított lapáttal hajtotta, a másik fordítva ült benne és hátrafelé kezdett el evezni, meg ilyenek. Annyira bájos, amikor a városi népek elkezdenek lapátolni… (Dilettánsok.) 

A szigeten ne számítsunk sok csodára, a hajósok is így gondolták, mert egy órát adnak rá összesen, hogy visszatérjünk. Gyalog kb. 10 perc alatt körbejárható egy ösvényen; a felső részére két lépcsősor visz fel, az egyik széles, a másik szűk, ez utóbbi indul a kikötő felől:

szigeten3-compressor.jpg
 

Fenn gondozott, füves udvarka egy Mária-szoborral, szépen rendben tartott gazdasági épületek.

20180525_130802-compressor.jpg 

És persze a templom, külön a harangtoronnyal.

20180525_130728.jpg

20180525_130735-compressor.jpg

Mármost kérdés persze, hogy ezek miért kerültek ide? Ki volt az, aki ide épített egy templomot: talán azt hitte, hogy vasárnap ide fog csónakázni a nép misére? Nos, a sziget a pogány időben Ziva, a szerelem istennőjének a szentélye volt, 745-ben viszont a térítések hatására fel kellett őt cserélni Szűz Máriával. A templom 1465-ben épült, a harangot 1534-ben hozták ide, padovai munka. (Az első, mondják, egy fiatal özvegyasszony ajándéka lett volna a várból, de amikor ideszállították, egy viharban elsüllyedt mindenki. A legenda szerint a tó mélyéről néha most is hallani a harangot. Ennek azért ne adjunk helyt: itt a víz kb. 30 méter mély…) 

A harangkötél a templom van, nem a toronyban. (Megjegyzendő, hogy a harang „kívánságteljesítő”, mivel közben akarni kell valamit. Biztos teljesülni fog… Apró kiegészítés még ehhez: a kérelmezőnek elszántan és őszintén hinnie kell a keresztények Istenében. A dél-koreai turisták önfeledten rángatták előttem, hihetetlen, hogy az emberek milyen egyszerű dolgokban lelik meg az örömüket. És nem akartak elmenni! Ki kellett várnom, hogy mindenki meghúzogassa a kötelet. Utána jöhettem én, hogy rácsimpaszkodjak. Naná, majd nem.) Különben a templom belseje nem érdekes, egy átlagos falusi barokk termet látunk:

20180525_131441.jpg

A templom melletti torony tetejére nem lehet felmenni, csak félig, és ott konstatálni azt, hogy igen, látványosan működik benne az óra.

20180525_132229-compressor.jpg 

Ha ezt a két mulatságot kihagyhatónak vesszük, mert nem akarunk pénzt áldozni a templomtér belsejében pár harmadosztályú barokk oltárkép megtekintésére, továbbá arra a néhány freskótöredékre, amelyek állítólag 1470 körüli időkből származnak, akkor haladjunk tovább. 

20180525_131513.jpg

Ma már a szigetet inkább rendezvényközpontként használják, pl. esküvőkhöz. (Akkor lesz igazi a házasság, ha a vőlegény a széles 99 lépcsőfokon viszi fel a menyasszonyát. Aki lát ilyet, majd szóljon.)

szigeten2-compressor.jpg 

Kifelé menet még megtekinthettük a világ leghülyébb hattyúját. A szárnyas ugyanis tavasszal szépen befészkelte magát itt, de alatta sétány van, meg felette is, így aztán mást sem csinált, csak a tojásain ülve a nyakát nyújtotta és sziszegett. Gondolom, ez volt az egész napi programja. Amikor másodszor is odaértem hozzá, már elég fáradtnak tűnt. Próbáltam belőle némi élénkséget kicsiholni, ugráltam előtte és a szárnyaimat, izé, a kezeimet lengettem, de keresztülnézett rajtam. Bohócokkal nem foglalkozunk…

20180525_133415_optimized.jpg 

Amikor a hajócska visszavisz minket, a déli part felé menve maradunk az út szélén. Ha eddig megéheztünk, még előtte együnk, mert aztán a városig semmi ilyen lehetőség nem vár ránk.

Fapalló visz egy darabon a víz fölött. Itt láttam egy érdekes alakzatot a tóban:

20180525_150009.jpg 

Nem, ez nem a tavimacska, amely (mint köztudomású) a víz alatt víziegerészik. Ez egy kidőlt fa. 

Majd jön egy sétány, s fölötte a Vila Bled, a jugoszláv királyok nyaralója, s a hegytetőn Tito kormányüdülőjének az étterme és kávéháza:

kavezo-compressor.jpg

A szép nagy épület fölött tekergős hegyi lépcsőn, fák árnyékában lehet feljutni a szocialista építészet hordozójához, amely természetesen Tito emlékével terhelten működik:

tito.jpg 

A látkép innen azért szép, mert pont a sziget 99 lépcsőjével szemben állunk.

sziget6.jpg 

A városba visszafelé a park, majd a már jelzett szállodasor és környék következik. 

A várról kevesebb a mondanivalóm. Ez a hely a brixeni püspökök vára volt 1004-től 1919-ig.  XVI. sz. elején alakult ki mai formájában: mivel sosem ostromolták meg, károkat sem szenvedett. A két világháború között a jugoszláv királyok üdülője volt, később múzeum és turistaattrakció.

bledivar1-compressor.jpg 

Kétféle módon lehet feljutni hozzá: hátulról autóval (a vár előtt nagy parkoló van, vastag díjakkal), vagy a belvárosból egy meredek, lomboktól ernyőzött lépcsősoron át. (Erre adjunk fél órát.) Kívülről épületesebb látvány, mint belülről: mert kapunk egy udvart, kilátóterasszal – tulajdonképpen mindenki csak azért jön ide.

bledivar2-compressor.jpg 

A váron belül néhány alibikiállítást csaptak össze a kedvünkért, de sokra ne számítsunk ebben. (Morfológia; hogyan alakult ki a tó; a helyi ősember élete; némi néprajz, kezdetleges nyomda és ilyenek.)

bledivar3-compressor.jpg 

A kápolnájába mindenki behatol, hogy lássa az XVII. században készült festményeket, amelyek II. Henrik császárt és feleségét, Kunigundát ábrázolják, merthogy ők voltak a püspökség adományozói.

20180526_113619.jpg

A kilátás pompás, alattunk a város, távolban a templom, középütt a tó, szép kéken, ahogy az meg van írva, mindezek mögött vonulnak az Alpok első, még „lankás” nyúlványai. Annak a dög harangnak a kongása sem hallatszik fel ide. Ja, viszont tombol a turizmus, készüljünk fel a tömegjelenetekre.

bledivar5.jpg 

Szóval, szép hely ez a Bled. Kár lenne kihagyni.

 

 

Címkék: Szlovénia

Egy Eiffel-torony Prágában

1889-ben a Cseh Turistaklub tagjai elutaztak Párizsba, hogy megszemléljék a világkiállítást. Hogy az milyen benyomásokat hagyott rajtuk, nem tudni, de az Eiffel-torony nagyot: mert ahogy hazatértek, azonnal gyűjtést rendeztek, hogy legyen egy ilyenje Prágának is. No, nem nagy, persze, csak olyan helyi méretű. Alapítottak is azonnal egy egyesületet, amely pénzt gyűjtött, hogy megvegyék a torony helyét. Ez sikerült. A tervezést három mérnök végezte: Vratislav Pasovsky, František Prášil és Julius Soucek. Gondolták, jó lenne onnan fentről egy ilyen panoráma a fák takarása nélkül:

100_4517.jpg

A város vezetése támogatta a gondolatot, ennek köszönhetően 1891. március 16-án kezdődött az építkezés, augusztus 20-án már át is adhatták a tornyot a nagyközönségnek. Nem lett teljesen olyan, mint a minta (még szép), mert az négy lábon áll, ez nyolcon, annak az alja nem fedett, ennek igen, meg hát a mérete is szükségszerűen eltért a példaképtől, mert ez csak 65,5 méter magas. (A párizsi 324 m.) Nevét (Petřín-kilátó) a helyről kapta, amely egy nagy, parkos rész a város fölött. (Csehül a torony neve Petřínská rozhledna.)

100_4515.jpg

A torony békésen élte életét 1939-ig, csak egy kisebb tűzvész rongálta meg. A legnagyobb veszélyt az jelentette a létére, hogy 1939. március 15-16. napján Adolf Hitler tett látogatást a városban, vagyis amikor elfoglalta a maradék Csehországot. Itt ugyanazt adta elő, mint Párizsban egy évvel később: merthogy az Eiffel-tornyot le akarta rombolni, mondván, hogy ízléstelen, a párizsiak egy része utálja, s hány jó ágyút lehetne belőle önteni… Prágában is baja volt a toronnyal, mondta, hogy elrontja a Hradzsin látképét, s utasításba adta a lebontását. Ezt azonban a Protektorátus vezetői elszabotálták, nyilván nem a csehek iránti jóindulatuk miatt, inkább azért, mert sokba került volna. Emellett semmiféle látványt nem rontott el, mert a prágai várból csak a tetejét lehet látni, olyan meg nincs, hogy a vár és a kilátóhely közé ékelődjön be a torony, mert a Petřín-domb tele van fákkal, azok félig eltakarják az épületet.

Fő, hogy megúszta. 1953-ban feltették rá a kísérleti csehszlovák tévéadások antennáját, amely olyan jól működött, hogy 1992-ig ez látta el a fővárost képhullámokkal. Ma semmi más célt nem szolgál, csak a turizmust. Megjegyzendő: eleve azt szolgálta, más funkciója sosem volt.

Ha oda akarunk jutni, akkor javaslom a Hradzsinból. Kimegyünk a várból hátul, s eljutunk a Strahov Kolostorhoz (Strahovský klášter), ami látszatra egy tucatbarokk templom, mellette a rendházzal. Na, de belülről!

100_4513.jpg

Mellette az I. Köztársaság idejéből maradt oroszlán haragszik a világra, karmai között a csehszlovák pajzzsal. Mondhatnánk, hogy helyesen jelképezte az uralmi arányokat, van benne két mérges fenevad és egy pici szlovák címer:

100_4512.jpg

A Strahovská utca mellett párhuzamosan haladva egy hosszú, elhagyott, füves sétányra térünk rá, amelyet jobb oldalt egy nagy kőfal szegélyez. Ebben található meg a világ egyik legnyugodtabb otthona, egy ház, amelynek bejárata hátul, a fal mögött van a kocsibeállóval, de elől ki lehet belőle menni, hogy a tulajdonos kiüljön a kempingszékébe és nézze a turistákat, hogy iparkodnak a kilátó felé. (Megjegyzendő: nincsenek sokan, mert az ide látogatók erről a helyről nem igazán tudnak, csak a rafkósabbak, meg akik felkészültek.)

100_4514.jpg

A tetejére lifttel megyünk fel, negyed perc az egész. S onnan a kilátás ilyen a prágai várra.

100_4525.jpg

Ez meg a közkedvenc, a Károly-híd. Nocsak, alig vannak rajta emberek! Hát ez meg hogy lehet? (Megmondom: január volt, - 10 C hideg.)

100_4526.jpg

A folyam túlpartján ott áll a prágaiak egyik kedvence, a Ginger és Frednek nevezett irodaépület:

100_4527.jpg

A túloldalra fordulva láthatjuk a Strahov-stadiont, ami a világ legnagyobb befogadóképességű sportlétesítménye: 250.000 ember állhat-ülhet benne.

100_4520.jpg

A békés park ölén a Szent Lőrinc-templom két tornya látható:

100_4523.jpg

Mindegyikről majd később mesélek, mert ahány ház, annyi történet. Prágában így megy ez.

Károlyváros két pohár között

Amikor nyaranta Magyarország negyede elszáguld autópályán az Adria felé, biztos sok utasnak eszébe jut a Karlovac tábla mellett, hogy hát ez mégis Horvátország egyik legnagyobb városa, nem kellene ide beugrani egy kicsikét?

dsc04944.JPG

A válaszom az, hogy de. Viszont megiszunk egy kávét, aztán utána egy sört, s a kettő között be gyorsan is fejeztük a várost.

Merthogy Karlovacban, magyarul Károlyvárosban nincs különösebb látnivaló, ami többet érne egy másfél órás sétánál. (Biztos van most pár ember, akinek kötődése van a városhoz, itt dolgozik, gyakran látogatja meg ide szakadt rokonait, vagy azokat, akiktől ő szakadt el, itt él a szerelme, egyébként meg művészet- és hadtörténész. Ezek után kikutatja a lakcímemet, s egy nap az ajtóm előtt áll majd, kezében vascsővel, s közli azt, hogy terjeszted itt a hülyeséget, te kretén, mi az, hogy nincs Károlyvárosban érdekesség, azzal nekem esik… De az a helyzet, hogy nincs olyan település, ahol ne lenne valami szemlélnivaló szöszmösz, én viszont szeretek a lényegre összpontosítani, de arra nagyon.)

Szóval: van egy lebontott, parkosított erődje az XVII. századból, bár ahhoz, hogy az erődöt elképzeljük, korabeli térképek kellenek, mert már nyoma sincs. Az 1774-es a katonai felmérésben így festett:  

terkep1777.jpg

Lássuk a történetét.

Karlovac a teljes semmiből jött létre, s meglepő módon egy vallásbékének köszönhette az alapítását. 1579-ben járunk. A török vészesen közel volt; kellett egy erőd, amely megállítja őket Zágráb, s az osztrák örökös tartományok lágy alteste (Karintia, Krajna) alatt. Zrínyiújvár példáján (bár a később keletkezett) tudhatjuk, hogy micsoda diplomáciai hűhó keletkezett bármikor, ha az osztrák-magyar erők egy új erődöt akartak létrehozni a frontvonal mögött. 1579-ben, az alapításkor azonban épp ún. békeidőszak volt, szabad keze volt hát a császári-királyi uralomnak, hogy felépítsen itt egy hatalmas, elijesztő erődöt. Csak éppen pénz nem volt hozzá…

Délkelet-Ausztria (Karinthia, Krajna, Stájerország) ekkor (még) protestantizmussal némileg megfertőzött vidék volt. II. Rudolf császár és király azonban ráfanyalodott a pápatagadók pénzére, akikkel alkut kötött: békén hagyja őket, ha finanszíroznak egy közös érdeket szolgáló nagy védelmi létesítményt Horvátországban, amelynek ötletét még 1578-ban hagyták helyben az osztrák rendek. A deal megköttetett, s II. Károly osztrák herceg (1540-1590, I. Ferdinánd királyuk harmadszülött fia) kiszállt, s megszemlélte a terepet. A nevezett hercegről lett elnevezve a hely, vagyis Károlyváros, németül Karlstadt, vagy Carlstadt, olaszul Carlostadio). (Megjegyzendő, hogy az erőd őrsége és lakossága kezdetben szinte csak protestáns volt. Ez is benne lehetett a szerződésben.)

A munkálatok 1579. július 13-án indultak meg Martin Gambon építész felügyelete alatt, s ősszel már készen is voltak a sáncok, meg az első katonai létesítmények. (Azóta is az a nap a város ünnepe.) A terv pontosan az volt, mint amit már bemutattunk az ugyanilyen velencei kísérletnél (Palmanova városa): az ideális reneszánsz városerőd felépítése. 24 háztömb a hatágú olaszbástyás falakon belül; rácsszerkezetű utcák (bár Palmanováé hálós); alacsony épületek, hogy ne kapjon az ellenség kiindulási pontot a belövésekre; sík vidék, hogy minden oldalon egyforma legyen a védekező képesség, ugyanakkor folyó mellé települjön, hogy legalább arról az oldalról védve maradjon. 1581-ben további ösztönzést adott a falakon belüli területek kiépítésére az, hogy II. Rudolf kiváltságlevelet adott mindenkinek, aki a várost benépesíti, legfontosabb elve ennek az volt, hogy aki ide házat épített, szabad polgári kiváltságot kapott. Emellett a hely vásártartási jogot is szerzett.

Csodájára is jártak a tervezők, hogyan kell ezt csinálni. Pár év alatt befejeződött, amit mutatott az is, hogy a török már 1592-ben megostromolta, de sikertelenül. Ezt még hat (!) ostrom követte (1594, 1598, 1601, 1623, 1627, 1672), s mindegyiknek bukás lett a vége, mert a vár urai is folyamatosan fejlesztették a falakat. A török kiűzésével aztán jelentősége lecsökkent, de még mindig hadászati központ maradt. Várossá 1778-ban lett, szabad királyi várossá pedig 1781-ben. Ha jelentőségét 1878-ban végleg elvesztette, mivel a boszniai okkupáció kilométerek százaira tolta el innen a határt. A hadügy átadta a várat a polgári hatóságoknak, az pedig elkövette a legnagyobb hibát: lebontotta a várfalakat. Lett belőlük sétatér...

dsc04940.JPG

Nagy kár volt érte! Nyilván arra számítottak, hogy a falak lebontásával a vár környéki területtel össze fog épülni az erőd belső része; hogy ennek érdekében feltöltik majd a várárkot. Lebontották tehát az öt kaput, amelyből háromnak még tornya is volt; az árkokat is félig-meddig betemették. De aztán valahogy semmi sem történt. Eredmény: a „reneszánsz csoda”, vagyis a falak megsemmisültek, a vár belseje úgy maradt, ahogy most, s nem terjeszkedett tovább (a háta mögött most is mezőség van), a város pedig a mellette futó Kulpa folyó túlpartján lendült bele a fejlődésbe, ott, ahová eleve betelepültek már az alapítás után a polgárok és kereskedők. (Ez a rész egyébként teljesen érdektelen. A monarchia klasszicizáló épületi, közöttük a szocreál. Se nagy park, sem nagy szobor nincs, és sehol egy emblematikus épület. Kár rá időt pazarolni.) A vár elvesztette ékét, a falakat, viszont egy önmagában funkciótlan külvárossá változott. Ennyi erővel a védműveket meghagyhatták volna, most pedig mutogathatnák országnak-világnak. Ellenben mi van, amivel ma hatni tudnak a látogatóra? Hát ilyenek utcákkal:

dsc04936.JPG

És ennyi lett a várárokból: egy széles, a volt falakat körbeölelő sétatér, fákkal. (Szobrokkal nem.)

dsc04938.JPG

A főtér sem ígér sokat, látszik, hogy ez volt a katonaság gyülekezőhelye, mögötte a helyőrségi templommal, amely már 1580-ban megépült, de aztán persze barokkosították.

dsc04934.JPG

Abban állítólag vannak érdekességek, pl. egy Loretoi-kápolna, de mivel éppen zárva volt, ezt nem néztem meg. (Másik temploma a Szent Miklósé, az görögkatolikus.) A város egyetlen érdekesebb látnivalója szintén itt van, ez az 1869-ban készült kút, amelynek tetején terrakotta figurák vannak:  

dsc04935.JPG

Ez azt a négy folyót jelképezi, amelyek a városban és környékén vannak: a Kupa, Mreznica, Korana, Dobra nőalakokban jelenik meg.

dsc04933.JPG

Ellenben a belváros állapotára jól utal a volt mozi épülete:

dsc04941.JPG

Az más kérdés, hogy a belváros határán kívül még van egy-két látnivaló, pl. a horvát függetlenségi harcok szabadtéri múzeuma, egy-két vár, vízesés stb., de maga a belváros kb. ennyiből áll, mint amit itt láttunk. Ha meg akarunk pihenni a tenger felé jövet-menet, javaslom a megállást, de ennél többre ne számítsunk. Kár volt azokért a jó kis várfalakért…!

dsc04943.JPG

 

A szén és vas világa Ostravában

Morvaországi utazásunk második napján megtekintettük Buchlov bagolyvárát, alatta Buchlovice kastélyát, aztán a velehradi bazilikát. Tervünk az volt, hogy másnap megnézünk egy zsinagógát Holešovban, s Kroměřížben a püspök nyári palotáját. Ám estére annyira tele lettünk a barokk kecsességgel, hogy óvatosan elkezdtünk filozofálni azon, miszerint kezd ebből elegünk lenni. Megint egy kastély… Nagy, görbén stukkózott termek, kecskelábú, aranyozott székekkel telezsúfolt szobák, kicsavarodott nyakú szentek és díszruhában álló emberek képeivel leöntött, cirádás falak, XIX. sz. végi hangulatban megmerevedett lakberendezési nehézségek, faragott kőből készült kapuk, kanyargós faragású ajtók, drapériás pompától terhelt fogadócsarnokok, aztán egy ápolt kert…

Nem!

Mindennek van határa!

Azoknak az embereknek munkában elveszett életére gondoltunk, akik megteremtették mindezeknek pénzügyi fedezetét.

20180916_182402.jpg

Tehát a zsinagóga után irány Ostrava! Első utunk a bányamúzeumba vezetett (bejegyzés itt), aztán az alkony felé hajló fényekben a belvárost vettük szemügyre.  

Ostrava mélye, legyünk őszinték, nem nyújt olyan élményt, ami miatt az ember loholva rohanna ide. Ez egy hirtelen kinőtt iparváros. Igazi története 1763-ban kezdődik, amikor felfedezték itt a feketeszenet, majd 1828-ban megnyílt az első kohó. Innentől kezdve a város (akkor még Ostrau néven, merthogy német lakossága volt) úgy felfutott, hogy a század végére már az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb ipari körzete lett belőle. A rendszerváltás után a nehézipar lehanyatlott, ma már nem ez a város bevételi forrása. (Arra még nem jöttünk rá, hogy egyébként mi.) Modernsége látszik azon, hogy a belvárosa rácsszerkezetű, építményei mind az XIX. sz. klasszicizáló stílusát követik. 

Íme, a főtér, ebben még van valami a régmúltból. Sok eredetiséggel nem dicsekedhet, látszik rajta, hogy a XVIII. századból maradt itt vidéki kispolgári házaival, nagy, elhanyagolt piacterével és a kötelező Óvárosházával (a tornyos épület). Van benne Mária-szobor is, minimalista kivitelben.

20180916_175904.jpg

Kifelé haladva egy terecskén Leoš Janáček szépen kidolgozott szobrát látjuk:

20180916_210225.jpg 

S mit tart a keze között? Igen, egy rókát:

 20180916_210257.jpg

Merthogy Janáček fő műve, a cseh és egyetemes operairodalom egyik ékköve a Ravaszdi rókácska c. műve. Hát nem csoda, hogy a dallamok varázsától megszelídített állat ilyen odaadóan bújik hozzá szellemi gazdájához. (A szobrot egészen frissen, 2017-ben emelték, alkotója David Moješčík.)

Aztán látunk még egy nagy, kéttornyú templomot. Kívülről közönséges copf stílusú templom lenne, neve: Katedrála Božského Spasitele (az Isteni Megváltó Székesegyháza). De semmi köze az XVIII. századhoz, ezt is az acél hívta életre, 1883-1889 között építették meg.

20180916_181139.jpg 

Kívülről csak a méretei figyelemreméltóak, mert egyébként nem valami eredeti épület, egyszerű utánérzése a múlt századnak. Belülről pedig szomorúan hiányzik belőle bármi a barokk lendületéből és ötleteiből:

20180916_181021.jpg 

Nekem nem tetszett, barátom ellenben felüdülve közölte, hogy végre egy tiszta, áttekinthető tér, már eleve beleborzongott abba, hogy újra egy zsúfolt térbe kelljen belépnie. Közölte, hogy a templom tökéletesen illik a városhoz. De miért? – kérdeztem – Nincs benne semmi. Ő bólintott: „Hát épp ezért!”   

A város jelképe az 1930-ban felavatott Városháza (Nová radnice). Illetve csak annak a tornya, amely távolról így néz ki:

20180916_182121.jpg 

Ha arrafelé haladunk, a 30. Dubna utcán, közvetlenül a városháza előtt egy nagy önkormányzati épület mellett találjuk magunkat. A bejárat fölött a már látott dombormű és néhány szobor hirdeti, hogy kiknek köszönheti a város a hírnevét:

20180916_182309.jpg 

Tovább haladva elérkezünk a Városházához. De nem, még nem megyünk be, mert előbb egy fura szobrot kell szemügyre vennünk, amely az előtte lévő téren áll, annak is pont a kellős közepén:

 20180916_174451.jpg

František Štorek prágai szobrász 1999-ben, amikor felállították a művét, azt mondta, hogy ez Ikarosz lenne, a víz pedig a város hánykolódását jelképezi. A lakosság fele a vállát vonogatja, a másik fele utálja. Nekem egyszerűen csak érthetetlen, hogy Ikarosz egészen pontosan mit is csinál… Meg aztán mit jelent a hánykolódás? Hogy most éppen egy lefelé tartó hullámban volna a közösség? És miért van kifestve a szeme? Jó, hát ezt a rómaiak is csinálták, de ettől mi már elszoktunk. S miért éppen Ikarosz? Akart ez a város bármikor is repülni? Meg aztán: ez a tenyeres-talpas, szétmálló alakú figura mindenre emlékeztet, csak egy kísérletező kedvű, könnyű fiatal férfira nem, inkább feltételeznénk róla, hogy valami betegsége van, ödéma, genetikai rendellenesség, szóval ilyenek. Sajnos, a művészi koncepció részemről megragadhatatlan volt, ezért inkább folytattuk utunkat a Városháza mélyére.  

Bármikor, bárki (na jó, éjfélkor nem, kéretik mindig ellenőrizni a nyitvatartási időket) bemehet az előcsarnokba a toronykilátó nyitvatartási ideje alatt. Ez nyilván nem fog senkit sem lehengerelni (hogy már az acéliparnál maradjunk), afféle jó funkcionalista építészeti komorság még az 1930-as évekből. (Tervezői: František Kolář és Jan Rubý.)  Azért ad egy tekintélyt, hogy aki ide belép, tudja: most az Adminisztráció fogságába került…

20180916_174249.jpg 

A 85,6 méteres toronyba csak felvonóval lehet eljutni, de az nem visz fel a csúcsig: az út négyötödénél megáll, addig ingyen van, de hogy tovább jussunk a kilátóig, ahhoz már jegyet kell váltanunk a recepcióspultnál, s be kell szállni egy újabb liftbe.

20180916_171359.jpg 

A toronyban az a szép, hogy láthatólag semmi értelme sincs, csak díszítési célt szolgált, meg azt, hogy a hivatalos küldöttségek járjanak egyet a tetején, mármint a 73 méteres kilátóteraszon. Ne csodálkozzunk azon, ha hasonlatosságot fedezünk fel a firenzei városháza és e között, ezt a városlakók is észrevették, s a cél eleve ennek utánzása volt. Mint ahogy Firenze a maga Palazzo Signoriájával a maga öntudatát akarta kifejezni, az ostravaiak is. Annyi jelentős különbség azonban van a két épület között, hogy az ostravai utánérzés nem téglából, kőből készült, hanem vasbetonból és rézburkolatból, vagyis könnyűszerkezetes. Ez nemcsak olcsóbb volt, de illett is a város profiljához.

20180916_172319-compressor.jpg 

Feljutottunk, jöhet a nézelődés!

20180916_172619.jpg
Nos, ennyi Ostrava: háztetők, egy templom, sakktábla alakú belváros. Nem túl lenyűgöző a változatosságot illetően. A belvárostól elfordulva láthatjuk a helyi focicsapat stadionját. No igen, nem egy Orbán Viktor-minőség, az tény, semmiféle nemzetközi szabványnak már nem felel meg, nyitott és messziről is láthatóan elhanyagolt, de a helyi labdarúgásnak ez is megfelel:

20180916_172447-compressor.jpg 

A Landek Park felé tekintve pedig azt láthatjuk, hogy csavarodik ki egy völgy mélyéből egy még működő üzem párafellege:

20180916_173023.jpg

Enyhítésként azért meg kell jegyeznem, hogy a város eme, északnyugati felén folyik át az Ostravice folyócska, amely mellett zöld a fű, s van némi erdő is:

20180916_172432-compressor.jpg

De az ellentétes irány sem szívvidítóbb, anyagtermészet van, de behatárolva mindenféle ipari nehézségekkel:

20180916_172517_1.jpg 

A távolban lévő üzem közepén található vöröses színű fény azt jelentette, hogy ott valami ég. Igen: konkrétan égett, onnan létterülő lángcsóva csapta az égbe a füstjét. De oda úgysem lehet bejutni, az egy működő üzem. Viszont annál inkább lehet oda, ami a város másik végén áll, s messziről fekete tömbjeivel hívogatja (vagy riasztja el, ahogy tetszik) a vándort, ott van a fenti képek között, a katedrális tornyai mögött sötétlik.

Mi ez a rondaság?

Úgy hívják a helyet, hogy Dolní Vitkovice. Ez egy vasmű volt, olvasztóval, kokszolóval, hengerművel stb. 1830-ban kezdett működni, 1998. szeptember 27-én dolgozott benne utoljára a hat hatalmas olvasztókemence egyike. A termelés lezártával persze előkerült a gondolat, hogy az egészet lebontják, de olyan látványos volt, hogy a csehek inkább kulturális örökséggé nyilvánították. 2009-ben az Európai Unió milliárdokat adott a fenntartására. Azóta is ezen dolgoznak, művelődési központtá akarják kiépíteni. Ebből még nem sok látszik, egyelőre csak hatalmas, rozsdaette fémépületek nyúlnak fölénk.

_dsc7847.JPG 

Az egyiknek a tetején kávéház is van, fölötte kilátó.

 20180916_184758.jpg

Egyik kör alakú épületében koncert- és előadótermet hoztak létre, de van projekt arra is, hogy főiskolai karokat és könyvtárat költöztessenek ide. Kissé meredeknek tűnik, hogy a nagyolvasztó könyvtár legyen? Az. De miért ne…?

_dsc7844.JPG

Na, de a látvány…! Egy posztapokaliptikus sci-fi háttértervezői sem tudnának ennél szürreálisabbat kitalálni. Az ember csak bámul és bámul a hatalmas, rozsdabarna, érzékien pusztuló gáztisztítók fémpalackjai alatt, amelyek alkotórészei kuszán átfolynak egymásba, mintha valami eszetlen formatervező lázálmában hegesztették volna egybe őket, rajtuk és körülöttük sötét zugokba vesző lépcsők, járatok, korlátok és változatos méretű csövek céltalanul tekergő egyvelege öleli körbe a romokat.

20180916_184722.jpg

A most következő képek nem az enyémek. Barátom csinálta, művészneve: TMFBS. Szerintem igen jól sikerültek:

istvan7_1.jpg

istvan3_3.jpg

istvan6_2.jpg

istvan2_3.jpg

Egyszóval: ez a romtenger tiszteletet ébresztő, hatalmas és részmegoldásaiban kiszámíthatatlan mutatványt jelent fémbe hengerelve. Alig tudtunk elszakadni tőle, csak fényképeztük, és barangoltunk a mélyébe hatolva. (Még bankautomata is volt a közepén! Sétatér ez, jönnek ide hétvégén a népek andalogni.) A legtöbb embernek ez a látvány egy csúfság, a tömegturizmus, vagyis Szépelgő úr és Szepegőné mindig a püspöki kerteket választják. Most még. Mert tíz év múlva itt fognak tolongani a tömegben. Én meg majd olvasom tőlük a blogbejegyzéseket, és azt mondom majd, hogy haha, tíz éve tudtam, mitől fog itt dögleni a légy. (Ilyenek az úttörők.) Úgyhogy ne tessék lebecsülni az alábbi látványt, lesz ebből még szelfiháttér.

istvan8_2.jpg

Palazzo Te

Mantova ura, a Gonzaga-család feje, Frigyes, e néven a második őrgróf, 1524-ben megbízta Giulio Romano (1499-1546) római építészt egy új, városon kívüli palota megtervezésére és kivitelezésére. Mantova urai addig ilyennel nem bírtak, csak a belvárosi, régi, elaggott gótikus palotájuk ablakából nézegethették kisded birodalmuk főterét, vagy hátsókertjét. (Mantova, az őrgrófság kb. akkora volt, mint Komárom-Esztergom Megye.) De már az érett reneszánsz vége felé vagyunk, egy jobb főnemesi család, pláne tartományúri hatalommal immár nem lehetett meg reprezentatív palota nélkül. Valahol fogadni és szórakoztatni kellett a nagyhatalmú látogatókat. II. Frigyes számára másik vonzereje az volt a tervnek: elbújhatott ide a szeretőjével, Isabellla Boschettivel.

1palota-compressor.jpg

Frigyes a palotát a város falain kívül futó csatornákkal körbefont szigetek egyikére gondolta el. Nem volt nehéz dolga a válogatásnál, mivel a város most is háromnegyedében hatalmas tóval van körbevéve; akkor három szigetből állt. A hely, a legkülső sziget eredeti neve Te volt, ennek eredetére mai napig nem jönnek rá a történészek. Abban mindenki egyetért, hogy ez rövidítés; a legvalószínűbb az, hogy a csatornákkal körbevett térség Tejero névre hallgatott („hársfakert”). De az biztos, hogy nincs köze a teához (olaszul: tè).

A palota 1526-ban kezdett épülni. A várt nagyhatalmú látogató gyorsan megtette itt a tiszteletét: 1530-ban V. Károly német-római császár látogatott ide, s fogadtatás olyan mértékben elnyerte a tetszését, hogy II. Frigyest hercegesítette. 1532-ben ismét látogatást tett itt.  

20180105_130242.jpg

De a korabeli állapotokat hiába keresnénk. Ennek egyrészt a történelem az oka. 1630-ban a harmincéves háború mellékhadszínterévé vált a város, 36.000 császári katona szállta meg, tökéletesen és teljesen kifosztották az egész berendezést, az épület felső részét teljesen lerombolták, aztán a városban kitört a pestisjárvány, és szinte az egész lakosságot elvitte. A harcok után a palotából csak tető nélküli, üres falak maradtak. A Gonzaga-hercegeknek már nem volt pénze azt teljesen helyrehozni, csak konzerválták a korábbi állapotot. Aztán a család 1708-ban ki is halt, uradalmuk Habsburg-martalék lett. 

Meg aztán: az épületet immár semmiféle vonatkozásban nem régi környezete öleli körül. Bár még mindig peremkerületben van, de már nem csatornák nyalják körbe, hanem lakótelepek merednek rá. A bejárat előtt alig van parkrész, vele szemben és jobb oldalt emeletes házak jó, sivár, modern stílusban; hajdani hátsó kertje egy hatalmas, üres, poros, kavicsos parkoló néhány unottan senyvedő fával; végül vele szemben állva baloldalon szintén házak vannak, de mögöttük valami ipartelep szürkéllik.  

20180105_131446-compressor.jpg

És ha még csak ezt tenné… Mert midőn megálltunk a (különben januárban teljesen üres) parkolóban, minden emésztés végtermékének bűzét hordozó szellő vonult végig a téren a maga töménységének unalmában. Nem tudom, mi lehet a szomszédban morgó telep rendeltetése: mert műtrágyagyár kevésbé lehet, mint helyi víztisztító. Én ez utóbbira tippelek.  

A palota inkább túlméretezett, mintsem csodálatra késztető: a legszimplább reneszánsz geometriából összeállított egy emeletes épület, amely nem játékos, hanem méltóságteljes, s mint ilyen, nehezen illeszthető össze a „kéjlak” fogalmával. Ez az épület akármi lehetne: el lehetne adni rokkant katonák otthonának éppen úgy, mint kaszárnyának, adminisztrációs központnak, múzeumnak, kincstárnak, de akár levéltár is lehetne. Az utolsó, ami az eszembe jutott róla, hogy ez az erődszerűség kastély lenne. Ezen az sem változtat, hogy belső kertjében nyugtalanra vannak formálva a falak, mint ahogy azt a manierizmus kedvelte volt. Az épületből ugyanis egy dolog feltétlenül hiányzik: bármi olyan dolog, amire oda kellene figyelni…  

Ezen az sem változtat, hogy benn két udvara is van, s a másodikba egy kis vizesárkon át jutunk el. Mert ez sem több egy csatornánál, csak kővel vannak kibélelve a falai:  

20180105_123322.jpg

Mögötte van a kastély kertje, végén egy árkáddal. Mivel azonban a kertben, vagyis hát ezen a kopár területen semmi nincs, még egy szobor sem, az oszlopoknak nincs mit lezárniuk: funkciótlan dísz az egész.  Mellette egy falatnyi, zárt kertben a szokásos műbarlang (Casino della Grotta), vagyis hát a falba vájt hasadék van, amelyben a víz és az árnyék miatt már nem, csak hűsölni lehetett.  

Miután hát kívülről kellőképpen kicsalódtuk magunkat, nézzük meg a palota belsejét: van-e ott valami? Megjegyzendő, hogy V. Károly látogatásakor a belső terek még nem voltak (teljesen) kifestve, ez a művelet 1535-ben fejeződött be. Piktorok egész serege dolgozott rajta. Ne szégyelljük, mert nemcsak nekünk, de még az olaszoknak is ismeretlenek ezek a nevek: Raffaele Albarini, Giorgio Anselmi, Francesco Primaticcio, Fermo Ghisoni, Giovan Francesco Penni, Gerolamo Staffieri, Benedetto Pagni, Rinaldo Mantovano, Giovan Battista Mantovano.  És műveikből sincs sok, inkább alárendelt munkát végeztek Romanónak.

A termek kopárak, de olyannyira, hogy még bútorzat sincs bennük. Összesen három nagyobb helyiség van, amely figyelemre méltó, magyarul megfogalmazva: ezek miatt jön mindenki ide.  

Az egyik Lóterem (Sala dei Cavalli), amelyet a lóbarát, mit barát: megszállott tenyésztő II. Frigyes készíttetett el a kedvenceinek. Ez már láthatta a császár is, mert a feljegyzések szerint 1528-ban már készen állt. Egyébként nem istálló volt, mint ahogy néhány helyen állítják, hanem fogadócsarnok, van benne még kandalló is. Mivel egy barna ló van középütt, a bejárattal szemben, ő lehetett a fő kedvenc:  

3lovak.jpg

Azért persze az emberi alakok sem hiányoznak, bár jelentőségek (mint elvont ókori mondafiguráknak) nincs a ménes kiemelt tagjaihoz képest. Itt az ember a mellékalak:  

sala-dei-cavalli-1-768x494.jpg

A losportnak vannak bizonyos olyan vonatkozásai, amelyeket nem kellene éppen megosztani a közönséggel, de hát derű van, ez még csak az XVI. század, hát akkor meg miért ne? Nyugi, jön nemsokára az ellenreformáció.

2illetlen.jpg

A fenti domborműnek van egy mennyezeti freskója is, amelyben a lovas tökei (mind a kettő) sokkal jobban  látszanak. De ezt nem teszem ide, tessék kimenni a helyszínre, aztán tapogatni szemmel a plafont. 

A kastély másik oldalán egy területét tekintve kb. 50 m2-es helyiségbe kerülünk. Na, az már izgalmasabb, ez az Óriások terme (Sala dei Giganti). Az itt elmesélt, padlótól mennyezetig tartó, minden szabad felületet elfedő történet arról szól, hogy Jupiter (Zeusz) villámmal sújtja le az ellene támadó gigászokat, akik hegyeket halmoztak fel, hogy elérjék uruk palotáját, most azonban a rájuk omló világ romjai alá kerülnek. Igazán mozgalmas a látvány: eltorzult, dülledt szemű, gumóorrú izomtornyok viaskodnak a rájuk zuhanó oszlopok alatt, kicsavarodott kezek, kalimpáló lábak, ostoba arcok, megvénült, bután erőlködő alakok együttese a társaság:  

palazzo-te-sala-dei-giganti.jpg

És micsoda arcok! Ez már nem a méltó bukás képe, amit itt látunk, hanem olyan lényeké, akik még most sem fogják el, hogy micsoda vakmerő bűnt követtek el uraik ellen:  

dettaglio_giganti.jpg

Akik pedig láthatólag szép egyetértésben szemlélik a szolganép pusztulását:  

sala-dei-giganti-ii-palazzo-te-mantova.jpg

Igen, ez már a színtiszta manierizmus. Készült 1532-1536 között, a festő maga Giulio Romano volt, az építész. Itt már nincs semmi a reneszánsz festmények nyugalmából, ahol azért még uralkodtak a szép testek és a kimért mozdulatok; ez már a páviai csata, a mohácsi vész, és főleg Róma feldúlása utáni korszak, amikor a művészek kezdték kapiskálni azt, amivel aztán Rousseau kétszáz év múlva akadémiai pályadíjat nyert, mert ő már kimondhatta, hogy a művészetek élvezete és ismerete semmivel sem teszi jobbá az embereket, csak rafináltabbá a gazságok elkövetésében és rezignáltabbá azok elszenvedésében. Úgyhogy nem a mennyezeten isteni füstgomolyok és fellegek között a bosszút kiosztó istenek a mi lényegünk, hanem a bunkósbotos úriember: 

4durvasag-compressor.jpg

Van értelmezés, amely szerint a kép nem is az ókori mítoszt örökíti meg, hanem V. Károly császár győzelmét a protestánsok fölött. Nem tartom valószínűnek: V. Károly nem győzte le őket úgy, hogy diadala véglege legyen (mint ahogy nem is volt az, ld. az augsburgi vallásbékét 1555-ben).  

Különben a fenti falrész annyira aranyos... A bunkós úriember mellett található egy kis életkép, fölötte pedig magának Frigyesnek a neve. Ebből megtudhatjuk azt, hogy a maga részéről mit tekintett a kastély elsődleges rendeltetésének:

frigyes_farka.jpg

Ehhez képest a következő terem, a Sala di Amore e Psyche (Ámor és Psziché terme) leghíresebb része egy menyegzőt ábrázol, a nevezettek nászának ünnepét.

5vedeles-compressor_1.jpg

Mármint főcsapásként, mert egyébként több mitológiai jelenet fut végig a falakon. (Készült 1526-1528 között, festő: még mindig Romano.) Hosszú oldalakon kellene idézni azt, hogy pontosan mi történik a falakon, maradjunk a főképnél: Ámor (Cupido, Erosz), a szerelem istene feleségül veszi Pszichét, a földi lányt, aki azonban némi cselszövények és félreértések miatt elszakad tőle. Végül visszatalál kedveséhez, s Jupiter ambróziát itat vele, amitől ő maga is istenné válik, s Ámor továbbra is a férje maradhat. A főkép, mivel nyugodalmas körülményeket ábrázol, nem vált ki akkora hatást a nézőből, mint azt Óriások terme: mindenesetre ez is a kastély kedvencei közé tartozik.  

20180105_115434-compressor.jpg

Van még pár terem benne, de mind üres, több nagy festmény nincs. Érezhették a kastély fenntartói is, hogy valamit még mutatni kell, csináltak tehát az egyik mellékszárnyban egy alibikiállítást, amelyben az XIX. századi francia kereskedelmi ügynökök szövetkönyveit mutatják be. (Albumok, amelyekben bele vannak helyezve a szövetek mintái.) Semmi köze a helyhez, kb. arra jó, hogy az ember rájöjjön egy tényre: ezek nagyon nehezek.

Még volt egy mutatvány ott, egy televízió. Ebben egy művészfilmet vetítettek. A lényeg az volt, hogy egy úriember (úgy 50 körüli) egy asztal mögött ült, s emberek járultak hozzá kisebb használati tárgyakkal, ilyenekkel: óra, billentyűzet, magnó stb. Az úr azokat kutató pillantás, mi több, szemlélődés, mi több: szemrebbenés nélkül átvette, aláfirkantott és lepecsételt egy elismervényt, ezt átadta, a leadó elment, ő maga pedig egy kalapáccsal ripityára törte a vackot, a trancsír maradványát aztán lesöpörte a lábai mellé s fapofával várta a következő jelentkezőt…  

20180105_125900.jpg

A művész, feltételezem, azt akarta kifejezni, hogy fogyasztói és bürokratikus társadalomban élünk, amelyben fölösleges ipari hulladékot termelünk. Ez lehangolt. Mármint nem a tény, mert azt mindenki tudja, hanem az, hogy ezzel a sivár közhellyel kell feldobni a hely mutatványkollekcióját. A Gonzagák, és főleg Romano mester a megborult óriásaival többet érdemelnek ennél.

Šibenik négy erődje

Šibenik egy kedves, de nem túl érdekes város az Adriai-tenger partján. Pedig nem hiányzik belőle az, amit a horvátországi turizmus igényel: vannak benne sikátoros belvárosi utcák, kis terek, régi szobrok, de mégis az egész kicsi és jelentéktelenséget sugalló. Kikötőjében nem állnak meg a tengerjárók, legfeljebb a yachtok, merthogy nem a tengerparton fekszik, hogy a Krka folyó korábban tavakká váló vízének sziklákkal ölelt öble mellett, szemben a tengerrel; belvárosában néhány terecske van, ahol le lehet ülni, de hiányoznak belőle a nagy templomok és középületek, s ami a legfontosabb: itt nem sok fontos dolog történt az elmúlt ezer évben. Persze, ettől még jön ide a nép, tudják is taposni egymást a csúcsidényben, mert van valamije, ami viszont igen kevés városnak adatott meg: négy vára, persze megfelelő kilátással. 

dsc04920.JPG

De mielőtt ezekre sort kerítenénk, tekintsünk be a városka belsejébe. Elsődleges látványossága a Szent Jakab Katedrális (Katedrala Sveti Jakova). Látszik, hogy gótikával kezdték (1402-ben), de mire elkészült a század végére, már reneszánsz lett a divat, így a felső része (a tetőzet) félkörívűvé alakult. Ettől aztán az épület kissé zavarosan vegyes lett, mondhatni: akaratán kívül megelőlegezte az eklektikát. Teljesen mindegy, hogy 2000-ben az UNESCO a világörökség részévé tette, engem nem hatott meg: nem tartom elég nagynak ahhoz, hogy a katedrális címet viselje, a gótikája vidéki és minimalista, a reneszánsza pedig bátortalan, kupolája – amely leginkább a firenzei dóméra hasonlít – egészen kicsit az épülethez képest, inkább valamiféle sisakdísz. A bejárati kapu érdekli csak a turistákat, mert két kőoroszlánon álló oszlop tetején Ádám és Éva áll – ez a két alak még inkább gótikus, legalábbis ami merev szemérmeteskedésüket illeti. A templom belsejében tilos a fotózás, pedig az sokkal érdekesebb, mint külseje: itt is a gótikával indulnak a dolgok (három hajó), aztán dísztelen félköríves boltozatba olvad fel a kezdeti lendület. 

dsc04833.JPG

Vele szemben az árkádos, még a méltóságteljesen unalmas városháza található meg. A kikötő mellett találunk még egy szobrot, amely az 1058-1074 között uralkodott IV. Krešimir horvát királyt ábrázolja. A rövid életű horvát királyságnak ő volt a csúcspontja; halála után alig telt el 17 év, s Horvátország királyai a magyar királyok lettek. Šibenik lakosainak ő különösen kedves, mivel úgy tartják, hogy a király alapította meg a várost. Ez így nem igaz, mert már az IX. században éltek itt, csak akkor még nem volt rangja, azt a király adta neki. 

10anagykiraly.JPG

A belváros egyébként nem más, mint két db. utca, a szokásos berendezéssel: éttermek, kávéházak és giccsüzletek. Egyéni szerencsém volt, hogy találtam valami emléket a velencei múltból, egy kopott kőoroszlánt:

11akopottoroszlan.JPG

Meg egy szobrot, ami Juraj Dalmatinacot ábrázolja. A nehézkes, dacosan felvetett fejű úr, csípőre vágott karral nem hadvezért, nem parasztfelkelés vezetőjét mutatja be, hanem egy XV. századi horvát szobrászt és építészt, a reneszánsz helyi (elő?)futárát:

dsc04827_1.JPG

 

Innen indulunk felfelé, a város fő nevezetességének a megtekintéséhez. Ez a Szent Mihály-erőd (Tvrđava sv. Mihovila). Eredetileg Szent Anna volt a neve, de azt nem találták elég harciasnak a törökök ellen. A 70 méter magasságban leledző helyet a mai állapotában az XVII. században alakították ki, tételesen 1663 után, amikor az egész a levegőbe repült egy mécses miatt, amellyel valakinek sikerült felrobbantani a lőszerraktárat… 1752-ben megint sikerült megismételni ezt a mutatványt, akkor már csak részlegesen építették vissza, mivel minden hadi jelentősége megszűnt, bár természetesen a hadsereg állomásozott benne, de méreteinél fogva ezt csak egy kicsi helyőrség volt. 

dsc04825.JPG

A Katedrálistól indul felfelé minden turista, kövessük hát mi is a nyomaikat. Jönnek mindenféle szűk, meredek mellékutcák, kis házakkal. Erre mondja a többség, hogy „hangulatos”. (Kerüljük azokat az embereket, akik módszeresen a következő három szót használják az élményeikre: „hangulatos”, „szuper”, „fantasztikus”. Az ilyenek primitívek, mert nincs szókincsük, a jelzők elmélyült válogatása helyett ezeket a semmitmondó gyűjtőfogalmakat használják.) Nos, szerintem semmi hangulatos nem volt ezekben a kaptatós sikátorokban – ezek kaptatós sikátorok és slussz. Na jó, volt, hogy láttam bennük macskát heverészni. De az is slussz.

dsc04904.JPG

Már az erőd közelében járunk, amikor végre kitágul az út, s fölöttünk egy fal mögött a temető keresztjei figyelmeztetnek arra, hogy nem fogunk örökké a napfényben verejtékezni.

6utaz_erodhoz_sibenikben.JPG

dsc04897.JPG

Mondjuk egy ilyen hatalmas fa alatt heverni?

7anagyfa.JPG

Igen, igen. Inkább ez szívja ki azt, ami maradt belőlem, mint a muskátli. Az sem rossz, csak olyan snassz.

A vár bejárata – hála az Európai Unió pénzforrásának – friss, modern vonalú csiszolt kőkanyarral lendíti fel érdeklődésünket a bejárat felé: 

4utsibenikierodhoz.JPG

Ahol persze fizetni kell, mert naná, majd nem. Benn egyébként az égvilágon semmi nincs, ugyanis az eleve kopár udvart berendezték szabadtéri színháznak. Igen, az jó ötlet, itt valóban megfelelő táji és történeti háttér előtt lehet feleleveníti a világ legbutább emberének, Othellónak a történetét: 

dsc04868.JPG

De természetesen mindenki a kilátásért jön ide. Az valóban igen vonzó, hiszen láthatjuk a Krka folyó hatalmas torkolatát, amely fölött egy autópálya fehér hídja feszül (ez a Šibenski most, készült 1966-ban):

dsc04873.JPG

Alattunk pedig a város illedelmes, délszaki piros fedelű házacskái szoronganak a más bejárt sikátorok fogságában:

8kilatasazerodrol.JPG

dsc04855.JPG

De a Katedrális így sem tud nagyobbra nőni.

dsc04839.JPG

Különösen tetszett nekem az idősödő pár, akik az összes tiltó tábla ellenére kimásztak a vár egyik öböl felé meredő fokára, s dacolva az őket figyelők tériszonyával nyugodsz szemlélődésbe merültek a táj fölött. Az életveszélyhez nem lehetünk elég öregek!

5orult_turistak_az_erodon.JPG

Tekintetünk azonban rebbenjen még magasabbra. A szomszéd domb tetején vehetőek ki a Báró-erőd (Tvrđava Šubićevac, vagy hivatalosan: Tvrđava Barone) falai. Vagyis hát valami, amit akár erődnek is lehet nevezni, mivel egy vékony falsíkon kívül mit sem látunk belőle. Ha nem tudnánk, hogy ott egy erőd van, fel sem mennénk oda. De tudjuk, tehát felmegyünk.

Ez arról kapta a nevét, hogy br. Christoph Martin von Degenfeld, a velencei zsoldoskapitány hozta létre 1646-ban egy szerzetes mérnök, Father Antonio Leni tervei alapján. (És még mondják azt, hogy az egyházi oktatás nem az életre nevel...) 58 nap alatt húzták fel saját pénzből a város lakói ezt a kis citadellát. Ennek az volt az oka, hogy hírül vették: a török ostromolni készül a várost. Velence azonban szokása szerint pénzzavarral küzdött, s megtagadta, hogy a városnak pénzt adjon, de azt már nem, hogy amennyiben akaratuk van rá, ők maguk ne építhessek erődöt. A munka hetek alatt készen lett. Ez látszik is rajta, mivel siváran funkcionalista az egész, de a célnak megfelelt, hogy ágyúival elijesztgesse a Szent Mihály erődtől az ostromlókat. A célnak teljesen megfelelt. A török még abban az évben (októberben) csinált egy próbaostromot, hogy áttekintsék a város védelmi képességeit. A jelek szerint kedvező tapasztalattal távoztak, mert a következő év augusztusában már egy 25.000 fős hadsereggel vonultak fel. Csúnya kudarc lett a vége, mert a várak lánca megoldotta egymás kölcsönös védelmét az ellenük szétforgácsoltan küzdő hódítók ellen. Innentől kezdve a török már csak egyszer (1659-ben) tűnt fel a környéken: nem tanultak a véres leckéből, de akkor megint tanultak belőle. Örökre.

Nem mondhatni, hogy távolról nézve világverő látványosság lenne, merthogy csak egy lapos kősor látszik belőle. Ha felmegyünk rá, akkor sem vár ránk több: még várnak is nehéz ezt nevezni, inkább egy megerősített ütegállás, amelynek védelmi erejét az adja, hogy egy hegy tetején lapul. Önmagában védhetetlen és kicsi. Jelenleg fesztiváloknak, előadásoknak, koncerteknek és egy étteremnek ad otthont. Éttermet láttam (zárva, pedig május végén voltam ott 2017-ben), turistát nem. Illetve még kettőt rajtunk kívül igen. Hol van az a nyár…

Nem volt egyszerű feljutni hozzá, mivel érzéseimre hagyatkozva – és GPS nélkül – a belvárosból gondoltam a megközelítését. Ennek eredmény az lett, hogy feljutottam egy mellékutcán keresztül a várba vivő egysávos út aljára, ami egyirányú volt, s persze, a meredekség miatt fentről lefelé. Vissza kellett volna hát kanyarodnom a város belsejébe, amely a szűk fordulóban elég kínos ötletnek tűnt, így nem volt más megoldás: gázt adtam, és kettesben felhúzottam a kocsit egészen a várig. Az volt a szerencsém, hogy nem jött velem szembe senki, mert akkor csoroghattam volna vissza háttal a belvárosba. 

A vár alatt kis parkoló áll, s mikor kiszálltam a kocsiból, egy bánatos tekintetű fiatalember állt meg mellettem. Szavaiból kivettem, hogy ő most a markát tartja, vagyis alamizsnát kér. Szánalmas külleme és dadogása utálattal fogott el. Én csak a határozott fellépésű, fürge gondolkodású kéregetők igényeit elégítem ki, a szimpla nyomorúság mutogatása sérti az ízlésemet. Tehát nem adtam neki semmit, s amikor ezek után bánatos, ferde szemet vetett a vadonatúj kocsimra, jeleztem neki, hogy el innen. Elment, de a vár tetejéről szemmel tartottam őt, nehogy a járgány közelébe merészkedjen, mert akkor csúnya világ jön; lomha vagyok ugyan, de tudok futni, ha kell. Azonban elnyelte őt az erdőség. 

A vár belseje, ami nem más, mint egy kis kopár udvar, figyelmet sem érdemel. A kilátás a fontos, mert még jobban szétnyitja előttünk a teret, mint a Szent Mihály-erőd, merthogy ezt innen is látni: 

9a_baroerod.JPG

De a belvárost már nem, az már túl messze van. Figyelmemet azonban egy hatalmas, a város jellegétől elütő funkcionalista épület kötötte le a várdomb háta mögött, már a keleti külvárosban: 

dsc04927.JPG

Az interneten utánanéztem: ez az Antun Vrancic Gimnázium. Épületét 1937-ben emelték. Vonzónak tűnt számomra az eddig látott túl hagyománytisztelő, Velence parlagi reneszánszában elé légkörben. Így voltam ezzel Rómában is: napokon át csak barokk és reneszánsz, barokk és reneszánsz – belefáradt végül az ember szeme a sok egyformaságba. Aztán egyszer csak láttam egy modern vonalú (fasizmus korában épült) irodaházat, s egyszerre megnyugodtam: eszerint mégiscsak a jelenben vagyok! Nos, ezt most itt is megkaptam, s nehezen tudtam elszakadni ettől a méltóságteljes, primitív tömbtől, amely szerintem lendületet hozott a város turisták kedvéért célzottan fenntartott belterületi kisstílűségébe. 

A báró úr erődjéből az ellentétes irányba pillantva lehet jól szemügyre venni a harmadik erődöt, amelyet Szent Jánosról neveztek el. Ez még a Báró-erődnél is magasabban van. Egyébként ugyanakkor épült, mint az, s ugyanarra a célra. Ez azonban látogathatatlan, mert romos állapotban van, látszik is, hogy benőtték belülről a fák, s egyetlen haszna, hogy némi védelmet nyújt egy átjátszótoronynak: 

dsc04921.JPG

Ettől még el lehet hozzá sétálni, ha még nagyobb panorámát akarunk, mint itt, de nincs értelme: magasabban lehetünk, többet nem kapunk, legfeljebb a Báró-erőd kontúrjait, de, mint jeleztem, az olyan kicsi és jelentéktelen, hogy a hegymászást nem éri meg. 

Az utolsó, a negyedik erőd nem itt van, hanem már a tengeren. Ez a Szent Miklós-erőd (Tvrdava Sv. Nikola). Ez nem más, mint egy Krk-folyó öble és a nyílt tenger közötti csatorna közepén álló kőbe faragott, elmozdíthatatlan, óriási hadihajó, egyébként olyan, mint egy tompa nyílvessző hegye. Épp az átjáró közepén van egy turzáson, szóval mellette nem volt tanácsos elhajózni – de megközelíteni sem… Kicsi volt, de veszélyes: 32 ágyúval ijesztgette az ellenséget. De csak tengerről, mindenesetre ennyi elég volt, hogy a törökök a szárazföldről ostromolták meg a várost (mindig eredménytelenül: 1570, 1647, 1659). Építése 1525-ben kezdődött meg, nevel velencei építész volt a tervezője: Giangirolamo Sanmicheli volt. 1979-ig szolgált katonai célokat.  

1az_erod.JPG

A horvát idegenforgalmi honlap azt mondja, hogy az erőd az ország egyik jelképe. Lehet. Viszont akkor azt is lehetővé kellene tenni, hogy az ember meglátogassa. Állítólag 2015-ig saját felelősségre be lehet merészkedni a romok közé, én azonban ilyen lehetőséget nem találtam. A megközelítése sem éppen egyszerű. Ki kell menni az öböl déli részének a végéig, ahol az ember talál egy üdülőtelepet. Onnan palló visz ki a tengerre, s bejutunk egy elhanyagolt, füves-gazos-kidőlt fás, sziklás szigetre, ezen áthatolva már csak át kell magunkat egyensúlyozni a víz fölött az erőd faláig, amely unatkozva néz ránk, merthogy a belsejét nem lehet megnézni. Mindegy, van aki megtette helyettem, ajánlom látványnak a szellemvarosok.blog.hu alábbi bejegyzését: nekik sikerült bejutniuk és szépek a drónfelvételek is. Mondjuk: sok látnivaló nincs benn, ezt nekik is konstatálniuk kellett. Úgyhogy semmiből nem maradunk ki, ha nem mászunk át a falakon. Nem vagyunk mi törökök.

Velehrad, a cseh Esztergom

Ez a kis falu (vagy inkább csak házcsoport) Magyargradis mellett van. Valamikor, az IX. század végén, Rasztyiszlav és Szvatopluk szláv fejedelmek idején a Nagymorva Birodalom központja volt. Mármint az egyik, mert a szlovák történészek Nyitrának követelik ezt a titulust. Nem az én dolgom az igazságtétel: döntsék el ők. (Az XX. században nagy ásatásokat indítottak a csehek a függetlenedés után, hogy megtalálják Rasztyiszláv és Szvatopluk fővárosának a maradványait, így e terület az ószláv archeológiával foglalkozók nagy, kedvenc terepe. Ebből azonban a templom környezetéből szerencsére semmit sem látni.) A történésszakma azonban Velehrádot tartja a központnak, én meg ebbe belenyugszom. Most így néz ki:

20180915_172818.jpg

Címnek azért adtam a "cseh Esztergom" nevet, mert ez volt a csehek (morvák, szlovákok) első püspöksége, mint nálunk Esztergom. Egyébként a faluban nem székel már püspökség, szakrális hely, nem hatalmi központ.

Mindenféle néven hívták a helyet következő évszázadok alatt, először Veligrad volt, aztán lett Velgrad (1209), Velegrad (1220), Villegrad (1232), Velehrad (1247). 1205-ben itt jött létre az első cisztercita monostor Morvaországban. A kolostor építése a század második felében indult, majd az XVIII. században nagyarányú barokk átépítésen ment át. 1784-ben persze innen is kiebrudalták az atyákat, végül a jezsuiták szerezték meg 1890-ben, s 1950-ig működtek itt. Akkor államosították az egészet, csak az 1990-es évek elején tudtak visszatérni ide a jezsuiták. 1990 április 22-én itt járt II. János Pál pápa is, aki a monostort és a templomot a keleti és nyugati Európa közötti átjárónak nevezte. Ő már 1980-ban Európa társ-védőszentjeivé nyilvánította Cirillt és Metódot, akik itt fejtették ki a működésüket. Cirill kevésbé, Metód inkább.

20180915_173221.jpg

De mitől is olyan megkülönböztetett hely ez a bazilika és ez a monostor? Nos, itt uralkodott a félig frank (német-római) függésben lévő Rasztyiszláv, aki III. Mihály bizánci császártól kért segítséget azért, hogy népe elnyerhesse a pápától a szláv nyelvű liturgia jogát. A császár egy papi hivatást választó testvérpárt küldött hozzá 862-ben: Konstantint és Metódod, bár az előbbit ma már mindenki Cirillnek ismeri – ekkor azonban nem ez volt a neve, a Cirillt csak később vette fel, amikor testvérével együtt Rómába mentek. A templom melletti szoborsorban jelenleg így néz ki, azaz így álmodták meg az alakját: 

20180915_173055.jpg

Szent Metód pedig a barokk elképzelése szerint így nézett ki: 

20180915_173122.jpg

863 és 866 között tartózkodtak az itteni fejedelmi udvarban, közben szlávra fordítottak egyházi könyveket és tanították a helybeli papoknak az általuk kitalált (görög betűkbők egyéniesített) szláv írást. 866-ban azonban pápai parancsra Rómába kellett menniük (mondhatni: munkaértekezletre), ugyanis egyre inkább meggyűlt a bajuk a frank (német) főpapokkal, tételesen a terület fölötti szellemi joghatóságra igényt tartó salzburgi érsekkel. Tudni kell, hogy a salzburgi érsek gyűlölte mindkettejeüket, mert megértette, hogy működésük előbb-utóbb önálló szláv egyházkerület létrehozásával fog járni, s a maga nacionalista gondolkodásával ezt képtelen volt elviselni. Vele együtt éreztek a német papok, mivel a szláv liturgia bevezetésével veszni érezték azt, hogy ezekre a területekre is kiterjedjen, vagy inkább fennmaradjon a hatalmuk. Emellett egy dogmatikai kérdés is nyugtalanította őket: a német egyház a latin nyelvű liturgiát tartotta fenn, s érthetetlennek tartotta, hogy engedhetik meg maguknak a szlávok, hogy ettől saját nyelvhasználattal eltérjenek – ezt egyfajta egyházszakadásként értelmezték. 

20180915_173648.jpg

Rómából Cirill már nemt ért vissza (akkor vette fel ezt a nevet), ott is halt meg, ott van a sírja. Metód azonban, mint frissen kinevezett össz-szláv érsek igen. Metódot azonban (hála az áskálódó salzburgi érseknek) hazafelé menet zsinati perbe fogták a Birodalomban, két és fél évi raboskodás után azonban a pápa egyenes utasítására el kellett őt engedniük. Ezek után Metód 873-tól kezdve több-kevesebb megszakítással tartózkodott itt, Velehrádban, s 885. április 6-án itt halt meg. Addig tanított és fordított, meg persze védte a szlávok érdekeit a németek és a frankok ellen. Halála után a német püspököknek azonnal sikerült elérniük Szvatopluknál, hogy a szláv nyelvű liturgiák betiltassanak. Szvatopluk hatalma ingékony volt, s gyorsan teljesítette a követeléseket: Metód követőit, akik akaratának nem engedelmeskedtek, üldöztél és gyilkolták, tovább is álltak innen. Ennek köszönhető, hogy a mai napig nem tudjuk, hol van eltemetve: eredetileg a Magyargradis fölötti dombon álló templomban helyezték el a testét, de aztán gyorsan el kellett onnan távolítani, s azóta nyoma veszett. Csak a néphit, és az egyházfiak gondolták azt, hogy nyilván máshol nem lehet, csak Velehrádban. Erre azonban semmiféle bizonyíték nincs. Akit érdekel, hogy néz ki Metód első sírhelye, annak ajánlom ezt a posztot, bejártam a helyszínt, még ha csak tévedésből is. 

20180915_181051-compressor.jpg

Mivel ők ketten voltak a szlávok hittérítői, a fejedelmi központ menet közben elpusztult helyére telepedő ciszterci szerzetesek nagyon meggazdagodtak az általuk is élénken táplált testvérpár–kultuszon, főleg azon, hogy Velehrádba szerveztek zarándoklatokat, az meg mindig az üzlet fellendülésével járt. Ebben fennakadást csak a huszitizmus okozott, mert 1421. január 12-én a feldühödött lázadók betörtek a rendházba, Jánost, az apátot és négy szerzetest a a kincsei között égették porrá – aztán, hogy teljes legyen a munka, az egész épületegyüttest felgyújtották. A ciszterciek 1434-36 között települtek ide vissza. 

20180915_180028.jpg

A következő kellemetlenség a Harmincéves Háborúban érte a testületet, amikor a megszálló csapatok vagy kifosztották őket, vagy itt szállásolták el magukat. 1623-ban pl. Bethlen Gábor… 1681-ben leégtek megint az épületek; majdnem száz évbe tellett a kolostor (1681-1769) és a templom (1686-1735) teljes újjáépítése, amely a maga 86 méterével Morvaország leghosszabb temploma lett.

20180915_175807-compressor.jpg

Ez utóbbi tervezője, a kor jó szokása szerint, amikor is fél Közép-Kelet-Európa meghívásos alapon az olasz másodosztályból dolgozott, Giovanni Pietro Tencalla (1629-1702) volt, a belsőépítészet fő munkálatait Baltassare Fontana (1661-1733) végezte. 1927-ben kapta meg a Bazilica Minor rangot XI. Pius pápától. A csehek (és általában a szlávok) számára Cirill és Metód miatt kitüntetett ez a hely a maradék közös történelmükben, miattuk rendszeresen vannak itt erre utaló pánszláv ünnepségek, még zarándokszállást is fenntartanak. 

A falu közhelyes, említésre sem méltó, mint mondtuk, pár utca az egész, 1.200 lakosa van. A templom (hivatalos nevén: Szűz Mária és Cirill-Metód Bazilika, 1927-kapta meg ezt a rangot, igaz, csak Basilica Minorként) az érdekes  - de leginkább csak kívülről, s onnan is azért, mert hatalmas az átlaghoz képest. A magassága nem, de a hossza annál inkább, kb. két átlagtemplomnyi teret foglal magában. Belseje a mérsékelt, higgadt barokk templomoké, csak hosszában nagy. Az alkony ellenére meglepően világos volt a többosztatú tér. Szt. Cirill és Metód szobra természetesen innen sem hiányozhat. 

Előtte nagy tér, közepén egy hatalmas, fémből készült kettőskereszttel (ez a térítés jele volt a szlávoknál, ez került bele a magyar címerbe is), ezt a pápa 1990-es látogatására építették. 

20180915_174525.jpg

Vele szemben, a tér túloldalán szobrok sora vonul egy fal mellett, az egyház nagy szentjei, köztük természetesen Cirill és Metód, mint ahogy már előbb bemutattam őket, de akkor most egy emléktábla jöjjön róluk: 

20180915_180317.jpg

A bazilika alagsorában (a templom hátsó falánál lehet megközelíteni) található meg az egyház XX. századi vértanúinak az emlékhelye. Az 1421-ben elpusztult bazilika kövei is itt találhatóak meg. 

Van továbbá itt (mármint a tér végén) egy XIII. sz.-i templom (a „Cirilka”), amelyet most időszaki kiállításokra használnak. Ez eredetileg nem így nézett ki, az XVIII. századba alakították át gótikus stílusúvá Joses Lippert építész irányítása alatt, de jelenlegi alakját 1859-1863 alatt nyerte el – szóval nem igazán eredeti: 

20180915_173328.jpg

A bazilika környezete maga a béke és a nyugalom: érdemes körbesétálni, mivel bár a konostor fallal van körbevéve, de fél óra alatt megnyugtató élményt nyújt a békés barokk építménytömb, amely ráadásul használatban is van, óvoda, általános iskola, gimnázium működik benne. 

20180915_175957.jpg

20180915_181824-compressor.jpg

Folyócska és ápolt park veszi körbe hátulról, ahol egy Mária-szobrot is látunk. Szomorú, hogy így ki van vetve a megszentelt környezetből, a lakóházak előtt áll, észre sem veszik: 

20180915_181609.jpg

Pár száz lépéssel mögötte kis kegyhelyet is látunk az erdő mentén (a franciák ajándéka a közelmúltból): 

20180915_182125-compressor.jpg

Habár az út vége gyanúsan valami zsiliphez vagy vízátemelőhöz vezet, ne aggódjunk, kis híd vezet vissza a bazilika háta mögé. Az ottani melléképületben szociális otthon van. Soha jobb helyet az elmúláshoz.

20180915_173833.jpg