A Vörös Hadsereg emlékműve és az a fránya szökőkút

1945 februárjában a III. Ukrán Front főparancsnokságára hívattak be öt tisztet. Egy azonosság volt bennük: mind építészek vagy szobrászok voltak. Közölték velük, hogy közeleg Bécs ostroma, s mivel a győzelem nem kétséges, azonnal készítsenek el – értsd: 24 óra alatt – fejenként egy vázlatot a majdani diadalmi emlékmű körvonalairól. 

dsc00687-compressor.jpg

Az ad hoc kiírást egy Szergej Jakovlev nevű moszkvai építőmérnök nyerte meg, bár műve egy közönséges ceruzarajz volt. A szobrok tételes kidolgozást egy másik „pályázó”, az ukrán Mihail Avakovics Schejnfeld (vagy Scheinfeld) készítette el – vizezett morzsából, nem volt gipsze. Mellette dolgozott Mihail Intiszarjan örmény építész is. Pát hét alatt összehozták a végleges terveket.

Már csak a várost kellett meghódítani. Nem volt nehéz: a bécsi csata április 2-án vette kezdetét és tíz nap múlva már be is fejeződött. 17.000 szovjet harcos áldozta fel itt az életét, ezek közül párat a belvárosi Schwarzenbergplatzon hantoltak el. Az emlékmű tervei közben szépen finomodtak, aztán a megvalósítás hirtelen nagyon sürgőssé vált.  

dsc00690-compressorvagott.jpg

Ugyanis a szövetségesek Bécset is, mint Berlint papíron felosztották négy ellenőrzési szektorra, s a nyugati katonák érkezése 1945. augusztus 17-re volt kitűzve, s a szövetséges ellenőrző bizottság (itt: Szövetségesek Ausztriai Tanácsa vagy Ausztriai Szövetséges Bizottság, mindegy) a Schwarzenberplatz épületeiben kapott szállást, hivatalt. Szóval, a szovjet hősi emlékmű nem véletlenül került ide, hanem intő példát akartak mutatni vele a szövetségeseknek. Viszont a tervezett időpontra ha törött, ha szakadt, készen kellett, hogy legyen.  

Már csak bronz és márvány kellett. Az utóbbi (300 m2) nem volt nehéz munka, volt erre osztrák kőbánya; de bronzot is sikerült szerezniük a 20 méteres oszlop tetején álló 7 méter (zászlóval együtt 12 méter) magas katonához. Ez a Bécsi Egyesült Fémművek erdbergi öntödéjében készült el 40 ember több hetes közreműködésével, ami azt jelentette, hogy bezárva tartották a munkásokat az üzemben. A bronz stílusos eredetű volt: az üzemben részben a Wehrmacht készletét tárolták, de az öntöde egy halom Hitler-mellszoborral is rendelkezett, amire hirtelen megszűnt a kereslet… Mind mehetett a tűzbe, spórolásról szó sem volt: csak a főalak 15 tonna fémet emésztett el. (A magyar Szabadság-szobor 24 tonnás.) Az építkezési munkálatokat német hadifoglyok végezték.  

De augusztus végén már ott állt a Nagy Mű, jöhettek a szövetségesek. Ide várták (vagy inkább rendelték) az új osztrák vezetőket: Theodor Körnert, Leopold Figlt és Karl Rennert is. (Megjelentek engedelmesen.) A szervezők annyira aggódtak a flottság miatt, hogy az avatás előtti napon Schejnfeldnek próbaképpen le kellett lepleznie a szobrot, nehogy a vászon az avatás közben akadjon fenn. Végül minden tökéletesen sikerült.

dsc00679-compressor.jpg

A dolog lezárásaként a tér eme részét 1946. április 12-én Sztálin nevére keresztelték át. Az időpont nem volt véletlen, mivel ez évfordulós utcakeresztelő volt. Így maradt ez 1956. július 18-ig, amikor a tér visszakapta eredeti nevét (Schwarzenbergplatz). 1955 után a katonai holttesteket is exhumálták és elvitték a központi temetőbe (Zentralfriedhof).  

1955-ben az osztrák államszerződésbe a szovjetek belevetették, hogy az emlékmű lebonthatatlan. Ezt nyomatékosította Putyin is, amikor 2007-ben és 2014-ben itt járt, mert mindkét alkalommal megkoszorúzta a sírt.

Az államszerződés kötőereje azonban e tekintetben kevésbé érdekelte a jobboldali politikusokat, mert azok el akarták távolíttatni a szobrot, az osztrák rendőrség két merényletet is meghiúsított. Az egyik 1947-ben volt, amikor (állítólag) egy titkos földalatti náci csoport akarta felrobbantani, egy 19 éves férfit és egy 25 éves nőt tartóztattak le emiatt; 1962. augusztus 18-án pedig egy bombát találtak mögötte, de hatástalanították. Mindezek miatt folyamatosan volt itt egy rendőr, amely vigyázott rá. Ma már nem.

dsc00689-compressor.jpg

Pedig jelenleg sem teljesen elfogadott a bécsiek között a létezése. Habár hivatalos neve az, hogy „Heldendenkmal der Roten Armee”, vagyis a „Vörös Hadsereg Hősi Emlékműve”, az osztrákok inkább „Erbsendenkmal”-nak, vagyis „borsó-emlékműnek” hívják. Ez onnan ered, hogy 1945 áprilisában az éhező lakosságnak Sztálin parancsára ételt hoztak, mert már hogy nézett volna ki, ha május 1-jén sem tud itt senki jóllakni. A szállítmány 1.000 tonna borsó volt…  

De hívják még Rapist-nak is (azaz: „erőszakolónak”), tekintettel arra, hogy a Vörös Hadsereg a bécsi nőkön éppen olyan arányban ment végig pár héten át, mint a németeken. Ha egyébként megfigyeljük a szovjet katonát, akkor láthatjuk, hogy itt is, mint mindenütt másutt Kelet-Európában a felszabadító katona arca célzatosan európai típusú volt, jóképű szláv fiatalt ábrázolnak e művek. Ezzel akarták elkerülni azt a kellemetlenséget, hogy az utókor számára holmi közép-ázsiai emberfajta legyen a fasizmus alatt szenvedő népek elképzelt reménysége, ezért van az, hogy ilyet sehol sem találunk. (Ma már persze kissé necces a dolog, mert az orosz történészek szeretik a szovjet katonák által elkövetett tömeges nemi erőszakot finoman áttolni a közép-ázsiai köztársaságok „fejletlen öntudatú” hadfiaira. A szobrok szerint a felszabadító „jó” szláv katona volt, a kirgízek, türkmének, kazahok stb. meg nem véletlenül nem kerültek már akkor sem egyetlen oszlop tetejére… Erre a finomságra egyébként Pető Adrea könyve hívta fel a figyelmemet, ld. Elmondani az elmondhatatlant, Jaffa, Bp. 2018. p. 60.)  

dsc00677-compressor.jpg

Zárásként beszéljünk egy kicsit arról a fránya szökőkútról is.  

Mert van egy ilyen előtte (neve Hochstrahlbrunnen), de nem a szovjetek hagyták hátra, mivel 1873 óta itt állt. Pontosan azért tervezték ide az emlékművet, mivel úgy gondolták, hogy az előtte lévő víztükör emeli a méltóságát. Azt ugyan látták, hogy ez egy szökőkút, de az osztrákok nem tudták kipróbálni és üzembe hozni, mondván, nincs elég szakemberük… Pedig dehogynem volt! Ám a reparálással megvárták a szoboravatót, aztán utána szökkent fel a vízsugár a magasba.  

S milyen magasba! Egészen a szovjet katona arcáig. Úgyhogy aki szemben állt a vele, az nem látta tőle az oszlopot, aki meg egy kicsit oldalt, az előtt a permet homályosította el a látványt. Abban ráadásul szép időben még szivárvány is van… A szovjetek szívták a fogukat, hogy nem nézték meg a korábbi képeslapokat, de már nem tudtak mit tenni. Végül legyintettek: egy hatalmas hadsereg hatalmas győzelméhez hatalmas szökőkút dukál.

dsc00693-compressor.jpg