Bouzov, ez a Brno fölött északra fekvő morva kisvároska (vagy inkább falu) önmagában érdektelen; a fölötte fellegekbe nyúló várkastély az, ami ismerkedési vágyunknak lehetőséget ad. Egy tájidegen, gótikus kastély néz le a hegytetőről, s ha megtudjuk, hogy ez a Német Lovagrend utolsó központja volt, akkor ugyancsak nézünk egyet: hát ezek meg hogy kerültek ide a Baltikumból? 

A történet röviden ez. A vár elődje az XIV. században épült annak érdekében, hogy az olmützi (olomouci) utat figyelje és az ott közlekedőket megvámolja. Hogy a következő évszázadok alatt hány főnemesi cseh család kezén fordult meg, azt ügyünk szempontjából lényegtelen, azt azért érdemes megjegyezni, hogy még Podjebrad György (Mátyás királyunk nagy ellenlábasa) is a gazdája volt. Közben több ízben leégett. 1686-ban a Német Lovagrend vette meg a környékbeli falvakkal együtt, de az erődítmény karbantartására már nem volt elég anyagi fedezete, az folyamatosan leromlott, a végén már úgy nézett ki, mint Husztnak ó vára: izgalmas volt, de mindenkinek fölösleges. A lakosság és a Lovagrend együttéléséről nem maradt fenn érdemi információ. 

De aztán jött Habsburg-Tescheni Jenő főherceg (1863-1954), aki Csehországban született, s 1894-ben ő lett a Német Lovagrend 58-adik Nagymestere (Hoch- und Deutschmeister des Deutschen Ritterordens). Ekkor egyébként már nem is ezt a nevet viselte a társaság, mert 1891-ben a Mária Lovagok Rendje nevet vették fel IX. Pius pápa kegyéből. Jenő 1923-ig viselte ezt a címet – ekkor egy papnak adta át, s ezzel a Rend végleg egyházi jellegűvé változott, s mint ilyen, a nácik üldözésének volt kitéve. Ez azért volt némileg abszurd, mivel a nácik a Német Lovagrend mintájára akarták felépíteni az SS-t, továbbá állandó romantikus forráshivatkozásuk volt a Rend egykori baltikumi birodalma, s rokonszenves irány volt számukra az is, ahogy hatalma fénykorában a Rend irtotta és elnémetesítette a szlávokat és a litvánokat. Ezzel szemben a zsidósággal megmételyezett katolicizmus már nem volt az ínyükre, márpedig ez a társaság immár nem igyekezett becsatlakozni egy új népírtásba és birodalomépítésbe. 

De maradjunk Jenő hercegnél. A megszelídült Rend kastélyát (tulajdonképpen egyetlen komolyan vehető tulajdonát) elkezdte egy műgótikus csodává kiépíteni a müncheni Georg von Hauberissel (1841-1922) professzor vezetésével. Ez nem az ő kizárólagos ötlete volt, mivel az XIX. sz. második felében több ilyen gótikus jellegű régi-új kastély emelkedett német földön, a legközismertebb a Neuscwansteinben felhúzott mű, II. (Hibbant) Lajos bajor király wagneri dallamoktól inspirált építészeti rögeszméje; de a porosz uralkodók is tettek ilyen lépéseket, amikor a tájba illesztették Hohenzollern várát.   

Az építkezés 1895-1910 között ment végbe. Lett is belőle az, ami most; tájidegen látványelem a szelíd morva dombvidék mélyén. Viszont volt benne villany, folyóvíz, központi fűtés, angolvécé stb. Beépítették a vár fölszinti kápolnájába a Rend középkori nagymestereinek gótikus síremlékeit is. (6 db-ot, ennek „gazdái” 1395-1515 között vezényelték a teutonokat. Kérdeztem az idegenvezetőt, hogy hol vannak a holttestek. Közölte, hogy azokat ne keressem itt: Jenő azokat hátrahagyta az – akkori – Német Birodalomban.) 

A csehszlovák állam persze nem szerette a várat a szellemisége miatt, de különösebben nem is foglalkozott vele, végül is egy katolikus egyházhoz tartozó uradalom központja volt. Nem úgy a nácik: 1939-ben, amikor ezt a területet is elfoglalták, feloszlatták a Rendet (nemcsak itt, hanem az egész Birodalomban), a várat pedig elkobozták. Ez úgy történt, hogy Himmler a környékbeli Strahov kolostort (Strahovský klášter) rákényszerítette arra, hogy 1.000.000 koronáért eladja a várat az SS-nek – ami az értékének a töredékét sem foglalta magában. (Sajnos, nem tudom kideríteni, hogy mi köze volt jogilag a kolostornak a várhoz; nyilván az egyháztól kaptak kezelői jogokat.) Az adásvételt persze afféle „keresztapa-módon” kell elképzelni: vagy a tinta került a szerződésre, vagy az agyvelő. Himmler az épületegyüttest egyfajta SS-lovagvárként kezelte, maga is többször megjelent ott „összetartásra”. A II. Világháború után természetesen a csehszlovák állam tette rá a kezét, mint német tulajdonra. A kolostor paradox módon a himmleri deal-lel még jól is járt, mert a kommunisták egy koronát sem ajánlottak volna fel nekik. Azóta múzeum. S habár a Bécsben székelő Rend 1989 után érdeklődését fejezte ki a visszaszerzése iránt, a csehek  visszautasították ezt az új honfoglalási kísérletet.   

A várba feljuthatunk az alatt elterülő városkából, de van egy nagy felső parkolója is. Úgy olvastam, hogy itt pénzt kérnek, de én sem jegyárusítót, sem parkolóórát nem láttam. Öt perc sétával jutunk el innen egy barokk kapun át a főépülethez, amelynek két részre van: a régi külső vár, majd a belső udvar mögött helyezkedik el az új, amely gót stílusában eluralja a dombot. Nagyon látszik rajta a „megtervezettség” abban az értelemben, hogy nem egy organikus építés eredménye lett, hanem rajzasztalon született.

De lássuk a belsejét! 

Nos, itt némi meglepetés ér minket. Azt várná az utazó, hogy a belsőépítészek és dekoratőrök mindent beleadtak a Rend dicsőséges történelmének a nyomatékosításába, tehát szobrokra, 2 x 3 méteres festményekre, dölyfös és kisuvickolt páncélruhákra, kopott zászlókra, hadifelszerelésre, féllepedőnyi méretű bullákra számít. Nos, ezekből semmi nincs. Az enteriőrök leginkább egy jól felszerelt, de még bevezetés alatt álló vadászkastély hangulatát sugallják, mert erdei trófeák sincsenek benne. A csavart oszlop pedig minden, csak nem a Lovagrend eredeti stílusa az XIII-XV. századból.

Minden szoba sötét, alacsony mennyezetű, a falakat elárasztják a sötétre pácolt, faragott ónémet falborítások, az agancsos csillárokon lebegő műgót szobrocskák. Még a lovagi „konferenciaterem” sem több ennél, csak nagyobb. Az épületbe szabadon ömölhet be a napfény – ennek ellenére minden helyiség árnyékban úszik. De hát hol van itt a történelem? 

A válasz: sehol. Mint ahogy mondtuk, a Német Lovagrend, amikor ez a vár felépült, már nem az volt, ami egykoron. Nem volt illő immár azzal dicsekedni, hogy nyomták el, irtották ki, döntötték rabszolgaságba a Baltikum népeit; a nagy csatákkal sem henceghettek el, mert kis győzelmeket tudtak aratni, de a sorsfordító összecsapásokban rendszeresen vesztettek; az utolsó évszázadaik pedig már a hanyatlás pangó reprezentációiról szóltak. A múltra (legyen az dicső vagy sem) csak a nagymesterek festett címerei emlékeztetnek, meg a nevezett sírkövek. Egyszóval az épület inkább rosszkedélyű, fáradt úriemberek szállásának és borongóhelyének tűnik, mintsem a harc, az erő és hatalom, vagy ennek hiányában a felmagasztalt múlt kegyhelyének. Vallásos érzületről sem sok minden tanúskodik benne, bár van kápolnája is.

Az élet élvezetét néhány értéktelen és állatokat ábrázoló kisméretű festmény, továbbá az asztalokra látványosan kihelyezett söröskupák jelképezik. Az udvara viszont szép.

De azért a kastély még így sem tudta elnyomni német jellegét, hiszen egy gaztett kiindulópontja volt. De ehhez inkább lapozzunk Javoříčko falu történetéhez.